Kádár Judit

Még csak harmincnégy esztendős volt, de már híres író, amikor úgy döntött, hogy kivonul a világból. 1953-ban Manhattanből egy mindentől elzárt New England-i településre költözött. 1965-ben, negyvenhat éves korában pedig, miután a New Yorker című rangos irodalmi folyóiratban megjelent írása néhány kritikusból fanyalgást váltott ki, fölhagyott a publikálással is. Azóta semmilyen új alkotást nem jelentetett meg, nem járult hozzá művei megfilmesítéséhez, sőt még azt sem engedélyezte, hogy a róla szóló publikációkban idézzenek a műveiből. Egyik utolsó, a Timesnak 1974-ben adott interjújában meg is indokolta, hogy miért nem ad ki a kezéből egyetlen írást sem: "a nyilvánosságra hozatal szörnyű behatolás a magánszférámba". Eleinte még szóba elegyedett a helyiekkel, különösen az iskolás kamaszokkal, de cornishi házát hamarosan jobbnak látta magas kerítéssel védeni, s ha nagy ritkán megfordult a kisváros valamelyik éttermében, állítólag a konyhában evett, hogy ne kelljen találkoznia senkivel. (Azt azért nem tudta megakadályozni, hogy tények ismerete híján legendákkal övezett életét vászonra vigyék: a 2000-ben készült Fedezd fel Forrestert! című film Sean Connery játszotta, remeteségbe vonult író főhősének alakját nyilvánvalóan ő ihlette.)

Annál a krumplis mottónál alkalmasabbat nem is találhatott volna a fiatal indiai-amerikai írónő, mint amit Hawthorne regényéből vett át kiváló novelláskötetéhez: "Az ember fejlődésének sem használ jobban, mint a krumpliénak, ha mindig újra meg újra ugyanabba a kiélt földbe plántálják nemzedékről nemzedékre. Az én gyermekeim másutt születtek, és amennyire sorsukat módomban lesz irányítani, gyökereiket nem a régi földbe fogják ereszteni." Az idézet szemléletesen foglalja össze a nyugat-bengáli származású, Londonban született, de az USA-ban felnőtt Lahiri új könyvének témáját, azt a fájdalmakkal teli, mégis a személyiséget gazdagító létmódot, amit az egyszerre két kultúrához tartozás okoz.

Az Ottawában élő professzor Shifting Voices. Feminist Thought and Women's Writing in Fin-de-Siécle Austria and Hungary (Változó nézetek. Feminista eszmék és női írás a századvég Ausztriájában és Magyarországán) című könyve a közelmúltban jelent meg a McGill Kiadónál. A szerzővel ennek apropóján telefonon készítettünk interjút.

Gustav Klimt híres festményéről, amelyen az élveteg tekintetű Judit kezében tartja Holofernész kéjes arckifejezésű levágott fejét, a legtöbb embernek valószínűleg a szecesszió és az 1900-as évek közép-európai világvárosa, Bécs jut az eszébe. A címlap tehát kissé megtévesztő (amin valamennyit segített volna, ha a férfifej nem marad le róla), mert a történész szerző éppen azt kívánta bemutatni, hogy a modernizáció problémáival küzdő, nemzetiségi ellentétektől feszülő Osztrák-Magyar Monarchiában ekkoriban a "termékeny válságból" született magaskultúra mellett "létezett egy olyan karakteres diskurzus, amely a rasszizmust és a nőellenességet-nőgyűlöletet emelte a valóságértelmezés eszmei rangjára". A "Habsburg történeti kismonográfiák" sorozat első kötete tehát nem a "boldog békeidőkről" szól, amire a fedél alapján következtetni lehetne, hanem arról az intellektuális miliőről, ahol a tradicionális életformák felbomlásából fakadó szorongás következtében két régi, a zsidók és a nők alsóbbrendűségét valló előítélet a fajelméletben összefonódott, és a közbeszédben minden korábbinál nagyobb teret nyert.

Évtizedeken át évente legalább egy könyve jelent meg, regények, novellák, esszék, verseskötetek, de állítása szerint jobb híján dezodorreklámokat is szívesen írt volna, olyannyira elbűvölte, amint a gondolatok a papíron szavak formájában testet öltenek. A kortárs amerikai irodalom egyik jelentős írója egy pennsylvaniai kisvárosban, Shillingtonban született, apai ágon német származású, középosztálybeli családban, egyetlen gyerekként. Tizenhárom éves korában egy farmra költöztek, ahonnét tizenegy mérföldre volt az iskola, nem csoda, hogy a magányosság elől már kamaszként az írásba menekült. Ösztöndíjjal került a Harvardra, s alighogy 1954-ben summa cum laude elvégezte az egyetemet, máris megjelent egy elbeszélése a nagy hírű irodalmi folyóiratban, a New Yorkerben. Két évig e lap munkatársaként dolgozott, majd egy massachusettsi kisvárosba költözött, s ettől fogva az írásból élt. Kádár Judit

A szép arcú, nyúlánk nőt sötét hajzuhatagában egyetlen őszfehér tinccsel állítólag lépten-nyomon felismerték Manhattan utcáin. A 60-as évek közepétől 2004 végén, hetvenegy évesen bekövetkezett haláláig akkora érdeklődés és kíváncsiság övezte, mintha énekes vagy színész celeb lenne, holott prominens értelmiségiként vívta ki a közfigyelmet, akinek a véleménye, ha nem tetszett is, számított. Nemcsak az USA-ban, hanem a világ számos országában élő rajongói körében. Kádár Judit

Két éve, miután Ady Endre és Brüll Adél (Léda) szerelméről szóló kötete megjelent, Péter I. Zoltán azzal a szándékkal fogott a költő és Boncza Berta (Csinszka) kapcsolatának megírásához, hogy "minél tárgyilagosabban, pártatlanul tárja az olvasó elé a valóságot", mivel korrigálni akarta az Ady feleségéről élő, irodalomtörténészek által is táplált negatív képet. Ehhez "kettejük levelezését kiegészítettem a kortársak viszszaemlékezéseivel, mindvégig ügyelve arra, hogy a lehető leghitelesebben mutassam be Ady és Csinszka mátkaságát és házasságát" - írta előszavában, ám e módszer, valamint az új, saját kutatás hiánya ahhoz vezetett, hogy könyve a korábbiakhoz képest nem szolgál újdonsággal.

A Lolita című regényéről elhíresült orosz-amerikai szerző e műve első látásra nem sok jót ígér: a felépítése éppen olyan, mint egy beavatottaknak szóló, unalmas kritikai kiadásé. A híres amerikai költő, a valóságban nem létező John Francis Shade váratlan halála előtt írt utolsó, terjedelmes versét adja közre benne megfelelő kritikai apparátussal - magyarázó jegyzetekkel, mutatóval, előszóval - dr. Charles Kinbote, a pár hónappal korábban az USA-ba érkezett tudós, akit New England-i vendégprofesszorsága idején az idős poéta megtisztelt barátságával.

A szerző gimnazista éveinek leírásánál, szinte egy mondat közepén megszakadt kézirat címe eredetileg Önéletrajz volt, az újat a kötetet összeállító Kőbányai János adta, akinek valószínűleg eszébe juthatott Márai Sándor Egy polgár vallomásai című önéletrajzi műve, okkal. Mindkét könyv a Monarchia magyar részén a XIX. század második felében nagy lendületet kapott polgárosodásról szól, ráadásul mindegyik szerzőnél gyerekkora eseményei szolgálnak a történetek kiindulópontjául, de míg Márai a kassai szászok felemelkedését és elmagyarosodását, addig Székács-Schönberger az ország pereméről - ősei esetében Újvidékről és a Vág folyó mellől - Budapestre költözött zsidóság vagyonosodását és asszimilációját ábrázolja.

Két különböző könyv, mégis mindegyik fedeléről ugyanaz a bevándorló család mered Manhattan épülő felhőkarcolóira valamikor a huszadik század elején. Ha az olvasó arra gondol, hogy már megint az íratlan szabályokat felrúgó, még egymás borítóit is gátlástalanul lemásoló hazai könyvkiadók egyik újabb vadkapitalista simlijével szembesül - ezúttal téved. Mind a Geopen, mind a Novella a lefordíttatott mű valamelyik angol nyelvű kiadásának borítóját vette át (az amerikai publikációt követően Kanadában és Nagy-Britanniában is piacra dobták őket), s nem tehetnek róla, hogy Cynthia Ozick 2004-ben napvilágot látott regényének egyik új kiadója a rengeteg fennmaradt fényképből éppen azt az egyet találta megfelelőnek, ami Mario Puzo először 1965-ben megjelent könyvének már több kiadásán is szerepelt. A fotó lenyúlása nyilván azért következett be, mert mindkét mű az amerikai irodalomban érthető okból külön kategóriának számító "bevándorlási regény" ('immigrant novel') műfajába tartozik, valamint mindegyik egy sokgyerekes família megpróbáltatásairól szól.

"A halálomról szóló hír túlzás" - jegyezte meg fanyarul Mark Twain 1897-ben, amikor megtudta, hogy az egyik New York-i lap tudósítót bérelt fel annak kiderítésére, vajon miért tűnt el a nyilvánosság elől már oly hosszú ideje. Pedig az őt ért csapások, kedvenc lánya 1896-ban, huszonnégy évesen bekövetkezett váratlan halálával, még csak akkor kezdődtek. Évekig tartó súlyos betegség után 1905-ben meghalt élete egyetlen szerelme, a felesége is, másik lányánál gyógyíthatatlan kórt diagnosztizáltak, ráadásul katasztrofális anyagi helyzetbe került. Keserűségét 1897 és 1908 között egy szatirikus regényben szerette volna kiírni magából, de a depresszióba süllyedt Twainnek egyre nehezebben ment az írás. Háromszor is nekifogott az új könyvnek, ám csak az utolsó változatot sikerült - úgy-ahogy - befejeznie. Soha nem is adta nyomdába egyiket sem.

"Jane Austen mára a szinte felderíthetetlen múlt részévé vált" - szögezte le könyve elején Carol Shields, majd nekifogott a csaknem lehetetlennek: mégis megírni az életrajzát.