A Jane Austen-hadművelet

"Jane Austen mára a szinte felderíthetetlen múlt részévé vált" - szögezte le könyve elején Carol Shields, majd nekifogott a csaknem lehetetlennek: mégis megírni az életrajzát.

Az 1775-ben született angol írónőről ugyanis alig maradt fenn adat. Nem vezetett naplót, regényein és néhány prózatöredékén kívül csupán százhatvan levele maradt az utókorra (halála után, hogy kellően rokonszenves kép élhessen róla hívei emlékezetében, nővére, Cassandra a levelezés egy részét megsemmisítette), s még arcképét sem festették meg életében soha. Ami a külsejét illeti, mindössze Cassandra két vázlata áll az utókor rendelkezésére, de az egyik rajz háttal ábrázolja. A kíváncsi olvasó ugyancsak rászorul hát az 1980-as évektől megsokasodott Austen-életrajzokra, hogy kialakíthassa álláspontját, például azt illetően, vajon Austen rosszmájú szomszédjának melyik állítása illett rá jobban: "a legcsinosabb, legbutácskább és legmesterkéltebb férjvadász pillangó" lehetett-e, vagy inkább olyan, "mint a piszkavas: merev, precíz és hallgatag". Az irodalmi biográfiát író, tehát főként a regényszövegekre, illetve a rokonok és ismerősök kétszáz éve papírra vetett visszaemlékezéseire támaszkodó kanadai írónő érzékeny és együttérzéssel teli, szívszorító portrét rajzolt a 18-19. század fordulójának vidéki Angliájában szegényes körülmények között elő, mindvégig szülei otthonában lakó, férjhez soha nem ment Austenről. Igazolta, amit már Virginia Woolf esszéje óta tudunk, hogy felnőttkorában sem volt saját szobája, pedig annak megléte a rendszeres írás elengedhetetlen feltételének tűnik - még a hálószobán is nővérével kellett osztoznia, aki szintén férj nélkül maradt. Kiderítette, hogy évente csak 1340 font saját pénzzel rendelkezhetett: mai áron 472000 forintból kellett kijönnie. És megerősítette azt a feltételezést is, hogy a patriarchális kor társadalmi elvárásainak béklyójában a steventoni lelkész lánya bizonyára egyszer sem ismerhette meg a szerelem beteljesülésének örömét, pedig a férfi-nő kapcsolat állt minden műve középpontjában. Angolul 2001-ben megjelent könyvében Shields azt ajánlja az olvasónak, ne fogadja el, hogy a sikeres férjhez menésről szóló történetek "tematikailag szűkösek" lennének - bár ezért kárhoztatták a legtöbben az írónőt. Ehelyett a tematikát értelmezze újra, mert Shields szerint a saját sorsa irányításától, a szabadságtól és a boldogságtól megfosztott Austen regényeiben "a házasság fogalma tágabb, metaforikus értelmet nyer: a hazaérkezést, a kötődés és elkötelezettség tágabb lehetőségeket biztosító világát szimbolizálja".

Az Íjgyártó Judit gördülékeny fordításában megjelent életrajz éppen jókor jött, hogy a Magyarországon is nagy népszerűségnek örvendő regények szerzőjéről megértőbb és nagylelkűbb véleményt alakíthassanak ki a személye iránt érdeklődők. Miközben ugyanis művei iránt a könyvesboltokban nem szűnik a kereslet, ami nem kis részben a BBC minden hazai tévécsatornán többször levetített, többek közt Gwyneth Paltrow-t és Colin Firtht bevető filmsorozatának köszönhető, itthon még mindig közkeletű a Szerb Antal által papírra vetett sztereotípia. ', bár dicsérte a mindössze negyvenegy évet élt (Shields vélekedése szerint mellrákban meghalt) Austen írni tudását, mégis levénlányozta az állítással, hogy műveiben "az öreg kisasszonyok éleslátása és beszélőkedve válik művészetté", s nem zavarta még az sem, hogy például a Büszkeség és balítélet című regényét, amiért a világirodalom legnagyobbjai közt a helye, mindössze huszonegy éves korában írta.

Jól tette tehát az Ulpius-ház Könyvkiadó, hogy Austen-sorozata vége felé kiadta modern életrajzát, már csak azért is, mert monográfia magyarul soha korábban nem jelent meg róla, még ha inkább az anyagi haszon szerzése, mint műveltségünk gyarapításának nemesebb perspektívája motiválta is az elhatározást. A könnyed olvasmányt ígérő, szerelmes lányregényeket sugalló, aranybetűs, pasztellszínű borítók mindenesetre a profitszerzés szándékának elsődlegességére engednek következtetni. Jane Austennek a könyvben megrajzolt szerencsétlen sorsa ellenére még Shields biográfiájának magyar borítója is bájos tündérmesét sejtet, miközben az angol nyelvű kiadásokon egyetlen autentikus portréja látható - ennek következtében a magyar olvasó kizárólag a képzeletére kénytelen hagyatkozni, amikor az életrajzban az írónő előnyös/előnytelen külsejéről olvas. Úgy tűnik, a Shields-kötet kiadása a Jane Austen-hadművelet egyik manővere lehetett, amit azzal a céllal indítottak, hogy a vásárlók a piacon már évek óta jelen lévő Austen-kötetek helyett az Ulpius-ház sorozata mellett döntsenek. A budapesti Palatinus és a szegedi Lazi 2003-ban kezdte kiadni az írónő regényeit; az utóbbi kiadó utolsó Austen-kötete 2006-ban került a boltokba - abban az évben, amikor az Ulpius is belekezdett a saját sorozatába. Jane Austen műveit bárki megjelentetheti, aki kedvet érez hozzá, mert nem kell értük jogdíjat fizetni, gondot csak a fordítások okozhatnak. A magyar fordítások újraközlésének jogát, mivel azok már másik kiadónál voltak, az Ulpius-háznak nyilván nem sikerült megszereznie. Ez lehet az oka, hogy a konjunktúra lovára ülő Ulpius a regényeket újrafordíttatta. Pedig Szenczi Miklós vagy Róna Ilona alig harminc éve készített fordításai ma is élvezhetőek, még csak átdolgozni sem kellett volna őket. Ahol esetleg a fordítók (és az olvasók) ismeretei, az ország vasfüggöny mögé zártságából fakadóan hiányosak voltak, vagy az azóta megélénkült kutatások gyarapították korábbi ismereteinket, a hibákat megtette volna egy-egy lábjegyzetben korrigálni. Ilyen eset például a régi Büszkeség és balítéletben a bálozóknak készítendő "white soup"-é, amit Szenczi "csirkelevesnek" fordított. Az újrafordító Loósz Vera igazított rajta valamennyit: nála a szakács "húslevest készít a fehér leveshez", de továbbra is hiányzik a magyarázat, hogy az 1790-es évek Angliájában mit ettek a bálozók. (A legújabb gasztronómiai kutatások szerint a 18. században a felső középosztály étrendjében divatosnak számító "white soup" valószínűleg borjúhúsalaplében főtt vad szárnyasból készített, tojássárgával, tejszínnel, őrölt mandulával dúsított leves lehetett.) A muffin szót sem kell ma már úgy körülírni, hogy "meleg vajassütemény". Loósz fordításával tehát nem járnak rosszul az olvasók: több helyen pontosabb, s nyelvezete talán köznapibb, mint Szenczi Miklósé. A Meggyőző érvek esetében viszont egészen biztosan kár volt a fáradságért. Bár a regényt újrafordító Tomori Gábor is korrigálta Róna Ilona tévedését, aki a West Indiest rendületlenül Nyugat-Indiának fordította, holott a Karib-tengeri szigeteket magyarul Antilláknak nevezik, de a lényeggel, Jane Austen finom iróniájával nem sikerült megbirkóznia. Róna Ilona fordításának egyetlen mondata - "kedvenc könyve egyébként is mindig ugyanott nyílt ki" - elárulja, milyen hiú és szűk látókörű a kizárólag a nemesi almanachot forgató Sir Walter Elliot. "Kedvenc kötete mindig ezen az oldalon nyílott ki" - fordítja, a régies igealakkal az ironikus hangnemet egyből tönkrevágó Tomori. Járt utat a járatlanért el ne hagyj! - gondolhatta a mások jól kitaposott ösvényén haladó Ulpius-ház Könyvkiadó, de ezt a közmondást azoknak az olvasóknak is érdemes fejben tartaniuk, akik éppen a régi és az új fordítások közül készülnek választani.

Carol Shields: Jane Austen. Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007, 263 oldal, 2499 Ft; Jane Austen: Büszkeség és balítélet. Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007, 429 oldal, 2999 Ft; Jane Austen: Meggyőző érvek, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007, 271 oldal, 2999 Ft