Gustav Klimt híres festményéről, amelyen az élveteg tekintetű Judit kezében tartja Holofernész kéjes arckifejezésű levágott fejét, a legtöbb embernek valószínűleg a szecesszió és az 1900-as évek közép-európai világvárosa, Bécs jut az eszébe. A címlap tehát kissé megtévesztő (amin valamennyit segített volna, ha a férfifej nem marad le róla), mert a történész szerző éppen azt kívánta bemutatni, hogy a modernizáció problémáival küzdő, nemzetiségi ellentétektől feszülő Osztrák-Magyar Monarchiában ekkoriban a "termékeny válságból" született magaskultúra mellett "létezett egy olyan karakteres diskurzus, amely a rasszizmust és a nőellenességet-nőgyűlöletet emelte a valóságértelmezés eszmei rangjára". A "Habsburg történeti kismonográfiák" sorozat első kötete tehát nem a "boldog békeidőkről" szól, amire a fedél alapján következtetni lehetne, hanem arról az intellektuális miliőről, ahol a tradicionális életformák felbomlásából fakadó szorongás következtében két régi, a zsidók és a nők alsóbbrendűségét valló előítélet a fajelméletben összefonódott, és a közbeszédben minden korábbinál nagyobb teret nyert.
A kötetben e nézetek öt hirdetőjének, köztük Guido von Listnek, Jörg Lanz von Liebenfelsnek és a közülük talán leghírhedtebb Otto Weiningernek életrajzzal kísért írásaiból olvashatók szemelvények. (Utóbbinak 1903-ban publikált fő műve a század első felében magyarul három kiadásban is megjelent.) Anyanyelvük alapján német ausztriaiak voltak, a szétesés jeleit mutató Monarchiában német férfiként érezték veszélyben magukat; Lanz például attól tartott, hogy az egyenjogúvá váló német nők színes férfiakkal fogják kitombolni magukat, "s ennek következtében a fehér férfit eltörlik a föld színéről". (A zsidók persze színesnek számítottak.) Félelmük legyőzésére identitásukat erősítő, közösségteremtő világmagyarázatot kerestek - nemes eszmék helyett a soknemzetiségű államban régtől jelen lévő gyűlölet kultúrájának jegyében. A történettudósok számára mindegyikük ismert alak, s egytől egyig szerepelnek Brigitte Hamann a náci vezér ifjúkorát feldolgozó Bécs és Hitler című, magyarul 2000-ben megjelent kiváló kötetében is, mert a "német faj", az "árja férfi" felsőbbrendűségéről terjesztett rögeszméik hatással voltak a későbbi Führerre. A két műben mégis máshová esik a hangsúly: Hamann a nácizmus gyökereit kutatta, Gerő a Monarchia közelmúltig hanyagolt szellemi áramlataira akarta felhívni a figyelmet. Mindkét kutató közreadta a figurák életrajzait, melyek közt annyi a különbség, hogy a Se nő, se zsidóban lévők szűkszavúbbak, lexikonszerűbbek, minek következtében az óvatlanabbak szemében még a félnótások is komoly tudósnak tűnhetnek. Gerő András könyvében például Lanzról az áll, hogy a ciszterci rendben "hamar elismerést szerzett hazája, a rend és saját kolostora történetében tanúsított tájékozottsága révén. Több mint harminc művészettörténeti értekezést jelentetett meg, emellett asztrológiával, okkultizmussal, az újpogányság különböző formáival és a Szent Grál legendájával foglalkozott", illetve "a történelmi templomosok hagyományát felelevenítve" megalapította az Új Templomosok Rendjét. Hamann utóbbihoz azt is hozzátette, hogy "a Grál mítoszának, a férfiak jogainak, valamint a fajtisztaság eszméjének jegyében" templomosként gazdag és "fajtiszta" férfiakat gyűjtött maga köré, akiknek a pénzéből "saját rendi várat vásárolt", és nem mulasztja el lejegyezni Lanz rokonainak a véleményét sem a "szegény őrültről". Így azért mindjárt más. Nem könnyű (f)elismerni, hogy legalábbis súlyos személyiségproblémákkal küzdő, netán eszement emberek zavaros teóriáinak máig tartó hatása alá került Európa e térsége, de éppen az erősödő antiszemitizmus és a lappangó, ám jelen lévő nőellenesség miatt kellene kímélet nélküli őszinteséggel fogalmazni. Tévedés azt hinni, hogy deviánsságuk "nem olyan lényeges, nem olyan fontos". Nem elég reménykedni, hátha a közreadott szövegek magukért beszélnek, s megelégedni annak leszögezésével, hogy életútjuk alapján a válogatásba bekerült személyek "nem sorolhatók be a köznapi értelemben vett normalitás fogalma alá". Hiszen arról a zsidó- és nőgyűlölő Otto Weiningerről, aki több száz oldalas művet szánt annak tudományos igényű megválaszolására, hogy a nő "ember-e hát? Vagy állat? Vagy növény?", Magyarországon még nemrégiben is a filozófusi teljesítményét nagyra értékelő életrajzi regény jelent meg. (Weininger egyébként arra jutott, hogy a nő amorális és alogikus, s mivel minden lét "morális és logikai lét", ebből egyenesen következik, hogy "a nő tehát nincs", "a valóságban a nő soha semmi". A férfi szüzességében megtalálta a problémának az emberiség jövőjét tekintve radikális megoldását is, aztán huszonhárom évesen öngyilkos lett.)
Gerő András a kapitalizálódással, modernizációval járó nehézségekért a nőkben és zsidókban bűnbakot kereső világmagyarázatok mellé Lenin Sto gyéláty? (Mi a teendő?) című vitairatát is besorolta, mivel az is a századforduló idején, 1902-ben jelent meg. A baj csak az, hogy nem Bécsben, sőt nem is a vizsgálat tárgyául szolgáló Monarchiában, hanem Stuttgartban, és nem németül, hanem oroszul. Így bármilyen jól eshetett is a sokak által a "bolsevizmus egyik eszmei alapvetésének" tartott pamfletet a náci protoszövegekkel párba állítani, nácizmus és kommunizmus ugyanabba a békebeli osztrák-magyar kalapba nem fért be. (Viszont illett volna legalább megemlíteni, hogy egyes történészek manapság a röpirat német nyelvű kiadásának vaskos félrefordításait elemezve kétségbe vonják, hogy Lenin e művében totalitárius eszméit fogalmazta volna meg.) Igazán kár, hogy a gyűlölet kultúrájának újabb hazai virágkorában a bajok orvoslásához segítséget nyújtó könyvben ott virít ez a randa vörös farok.
Új Mandátum Könyvkiadó, 2009, 199 oldal, 1903 Ft
