A szerző gimnazista éveinek leírásánál, szinte egy mondat közepén megszakadt kézirat címe eredetileg Önéletrajz volt, az újat a kötetet összeállító Kőbányai János adta, akinek valószínűleg eszébe juthatott Márai Sándor Egy polgár vallomásai című önéletrajzi műve, okkal. Mindkét könyv a Monarchia magyar részén a XIX. század második felében nagy lendületet kapott polgárosodásról szól, ráadásul mindegyik szerzőnél gyerekkora eseményei szolgálnak a történetek kiindulópontjául, de míg Márai a kassai szászok felemelkedését és elmagyarosodását, addig Székács-Schönberger az ország pereméről - ősei esetében Újvidékről és a Vág folyó mellől - Budapestre költözött zsidóság vagyonosodását és asszimilációját ábrázolja. Bár utószavában Kőbányai, indokoltan, mint a holokauszt után megszakadni látszott magyar zsidó elbeszélés váratlan leletét méltatja az 1907-ben született, biokémikusként és pszichoanalitikusként is kiváló orvos valószínűleg a 80-as években papírra vetett posztumusz írását, a két könyv, így együtt, a kiegyezés utáni idők látlelete. Egymást kiegészítve rávilágítanak a hazai kapitalizálódás anomáliáira: nem csak arra, hogy a polgárosodást a zsidóság iránti ellenszenv akadályozta (amit Márai szerint a velük egy cipőben járó, a szegénységből éppen kiemelkedő szászok is osztottak); az új középosztálynak is akadtak fenntartásai, ami még nyelvválasztásukban is megnyilvánult. A fővárosban élő Schönbergerék fiuk mellé már kétéves korában
német nevelőnőt
fogadtak, csak az iskolában tanult meg újra magyarul, s Márai Sándor is úgy emlékezett, hogy otthonaikban a kassai középosztály tagjai németül beszéltek ("papucsban, ingujjban, vacsora után az urak is németre fordították a szót"). A tény, hogy a magát öntudatosan magyarnak valló polgárság magától értetődően a német nyelvet használta a mindennapi életben még a XX. század első évtizedeiben is, arra utal, hogy az ország felemelésére hivatott és képes új rétegek számára a hatalmat a kezében tartó nemesi osztály kultúrája, bármilyen okból is, de nem volt elég vonzó. Saját, szellemi téren történő távolságtartása óvatosságra inthette volna a zsidó (és nem zsidó) polgárságot, amelynek tagjait, így Schönbergeréket is, sokként érte a Trianon után a keresztény középosztály által elszabadított zsidógyűlölet.
Székács-Schönberger már az 1880-as években az "alkoholszakmában" vagyont szerzett nagyszülőkre visszaemlékezve kifejti nézetét, hogy a kereskedelemből ekkoriban meggazdagodott városi zsidó réteg beilleszkedése önáltatáson alapult, hiszen a társadalom, melyben az uralkodó osztály értékrendszere érvényesült, megvetette a zömében zsidó származású kereskedőket. (Az utódok közül sokan fel is adták atyáik foglalkozását, s értelmiségi pályát választottak maguknak.) Úgy látja, a kiegyezés után a "megtört, gerinctelen és degenerált dzsentrik" a gazdasági és kulturális tevékenységet átengedték a zsidóknak, akik a biztos jólétért, a "közepes társadalmi fokért" cserébe igyekeztek elfeledkezni a körülöttük lévő antiszemitizmusról. Az európai normákat követő, nyugatos szemléletű zsidóság második nemzedékének már a lányai is gimnáziumba jártak, de abba beletörődtek, hogy medikus fiaik hátrányt szenvedjenek: a harcos katolicizmustól áthatott orvosi egyetemen például a protestáns és zsidó hallgatók elsőre mind megbuktak a bőrgyógyászatvizsgákon, s Székács-Schönberger apjának is csak Berlinben nyílt volna lehetősége, hogy bőrgyógyásszá képezhesse magát. A szerző először 1917-ben szembesült a diszkriminációval: a híres fasori evangélikus gimnáziumba akarták beíratni, ám a zsidó felekezethez tartozó diákoktól a többiekénél magasabb tandíjat követeltek. Szülei zenei érdeklődését is támogatták, zongorázni tanult, s már gimnazista korában rendszeresen látogatta a komolyzenei koncerteket. Székács-Schönberger időrendben idézi fel élete fontos eseményeit, de gyakran előre kalandozik - egy, már a második világháború idejéből elmesélt története mutatja, miként vélekedett a zsidóság akkori helyzetéről. A budapesti Bach-kultuszt ápoló zenei egyesület előadásai egyre bizonytalanabbá váltak, mert a többségükben zsidó amatőr zenészeket sorra hívták be munkaszolgálatra. "Mi itt szomorkodunk és énekeljük, hogy 'Jézus pedig meghala, meghala, meghala', és közben bennünket Jézus és a kereszténység nevében vágóhídra visznek" - fakadt ki karmesterük. Ahogy az időben előre halad, a szerző elbeszélése egyre komorabbá válik, s 1919-hez érve, amikor "az úgynevezett keresztény középosztálynak a legrohadtabb rétege" vette át a hatalmat, "tudatlan, műveletlen, korlátolt hazaffyak két ef ipszilonnal", félbe is hagyja élete történetét. Kőbányai János gondos munkájának köszönhetően azonban az önéletrajzhoz csatolt egyéb írásokból valamennyire rekonstruálni lehet sorsának alakulását. Székács-Schönberger egy közleményéből mestere, Hári Pál orvostudományi iskolájáról megtudható, miként érvényesült az orvosi kutatás területén a két világháború közt a numerus nullus; fiának, a külföldön élő Székács Andrásnak az önéletíráshoz küldött rövid kiegészítéséből pedig kiderül, hogy 1953-ban, a zsidók ellen folytatott orvosperek idején apját, sőt anyját is hónapokig börtönben tartották. (Róla a disszidálásán kívül nem tudunk meg szinte semmit, pedig az ő életrajza tehette volna kerek egésszé a Schönberger család történetét.) A kötet fontos részét alkotják a szerző tanárainak, kollégáinak, ismerőseinek Kőbányai által összeállított életrajzai. Tehetséges kortársait, ha a Horthy-korszakban Magyarországon maradtak, kiszorították a tudomány vagy a művészet világából, sokukat később a nyilasok gyilkolták meg. Akik elmentek, azokra fényes pálya várt a Yale-en, a Harvardon vagy a nemzetközi zenei életben. Székács-Schönberger István könyve annak szomorú története, hogy a XX. század közepére hogyan véreztette ki az ország értelmiségét egy feladatára alkalmatlan, esztelen politikai osztály.
Múlt és Jövő, 2008, 231 oldal, 2625 Ft
