Két éve, miután Ady Endre és Brüll Adél (Léda) szerelméről szóló kötete megjelent, Péter I. Zoltán azzal a szándékkal fogott a költő és Boncza Berta (Csinszka) kapcsolatának megírásához, hogy "minél tárgyilagosabban, pártatlanul tárja az olvasó elé a valóságot", mivel korrigálni akarta az Ady feleségéről élő, irodalomtörténészek által is táplált negatív képet. Ehhez "kettejük levelezését kiegészítettem a kortársak viszszaemlékezéseivel, mindvégig ügyelve arra, hogy a lehető leghitelesebben mutassam be Ady és Csinszka mátkaságát és házasságát" - írta előszavában, ám e módszer, valamint az új, saját kutatás hiánya ahhoz vezetett, hogy könyve a korábbiakhoz képest nem szolgál újdonsággal.
Az erdélyi földbirtokos lánya Péter I. Zoltán könyvében is makacs, szeszélyes teremtés, aki abbéli vágyától hajtva, hogy bekerüljön a magyar irodalomba, sikeresen vetette ki hálóját a már nagybeteg költőre. Legfeljebb kevésbé ellenszenves, mint a sűrűn idézett kortársak, akik nem tudtak megszabadulni sem a 20. század elejének a nőket lekicsinylő, férfiközpontú szemléletmódjától, sem a tabuitól, és bár voltak köztük, akik sejtették, hogy e kapcsolatban a két ember számára mi a valódi tét, írásaikban erre legfeljebb finoman utaltak.
A visszaemlékezéseikre támaszkodó irodalmár nem csupán a 16 évesen, 1911 végén egy svájci intézetből a híres költővel levelezést kezdeményező Boncza Berta közeledésének motivációit ítéli meg tévesen, hanem Adyéit is, mert Péter sem néz szembe azzal, hogy a költő alapbetegsége nem a neuraszténia, sőt nem is az alkoholizmus, hanem az akkor még gyógyíthatatlan, nemi érintkezés útján terjedő szifilisz volt. (Kerüli még a megnevezését is; Ady halálának okáról inkább egykori orvosát idézi: "a főütőér szakadt meg... Az ütőér megbetegedését mi okozta? Vérének vérvirágos megbetegedése? Az is.")
Választottja vérbajáról Boncza Berta, legalábbis kezdetben, éppen a nemi betegségeket övező kötelező hallgatás miatt nem tudhatott, bár azzal hamar tisztába jött, hogy a házasságkötésükig, 1915 márciusáig tartó levelezésük során újabb és újabb szanatóriumokból válaszolgató Adynak valami komoly baja lehet. A rendkívül intelligens Boncza első leveleiben fiatalságával, szüzességével és a férfinak alárendelt női szerep vállalásával igyekezett őt levenni a lábáról, de hamar arra tette a hangsúlyt, hogy segítségével a költő képes lesz a gyógyulásra. Első, 1914 tavaszán létrejött találkozásuk felnyitotta szemét a betegség természetét illetően: "Csalódás volt, öröm és szomorúság. [...] A szomorúság pedig megmaradt, mert én, aki addig soha kimulatott férfit még nem láttam, az egész váradi mulatozás természetes következményeit hátgerincsorvadásra magyaráztam." (A gerincvelő sorvadásos betegsége, a tábesz a szifilisz kései stádiumában jelenik meg.) Mivel e sorok az özvegy visszaemlékezéseiben olvashatóak, a kutatók nem hittek neki, mert, amint az orvos-író Benedek Istvánt Péter I. Zoltán még 2008-ban is egyetértve idézi, "ha Csinszka tudta volna, mi a tábesz, és valóban hitte volna, hogy Adynak ez a baja, a világ minden kincséért nem ment volna hozzá feleségül". A tudósok itt bedőlnek a szende és tudatlan nőideálról kialakított korabeli képnek, csakhogy a lány a találkozás után pár nappal írt egy levelet, amiben sorsát latolgatja: "lehet, hogy teljesen bohéméletű művész asszony leszek, önálló, független és tehetséges, esetleg az árnyéka egy nagy haldokló félistennek, [...] s egy nagy emberi roncsnak én leszek a napfény, az utolsó csók..." Boncza szerénynek nem mondható levelei és visszaemlékezései arról tanúskodnak, hogy tisztában volt különleges szépségével, kiemelkedő intelligenciájával, előkelő társadalmi helyzetével. Magához illő férfit keresett, s az általa "mesekirályfinak" nevezett Ady Endrét még vérbaja ellenére is megfelelőbb párnak találta udvarlóinál. "És Te se leszel a mai, izgatott, kételkedő, szomorú és küzdő ember, de félisten, ragyogó, erős, királyi párom nekem" - írta vőlegényének egy hónappal esküvőjük előtt.
Nem tudni, Ady Endre tudatában volt-e 1902-ben szerzett vérbaja súlyosságának, a visszaemlékezőknek mindenesetre az utolsó években is "idegbajára" panaszkodott. Annyi ebből a könyvből is kiolvasható, hogy a 10-es évek elején alkoholizmusából próbált kigyógyulni: ekkoriban már 3-4 hónapig eltartó szanatóriumi kezelései (elvonókúrái) után azonban szinte azonnal visszaesett. Egyre inkább belátta, hogy az alkohol elleni küzdelme egyedül nem megy ("vagy megházasodok, vagy elzüllök, vagy meghalok" - szögezte le 1914 nyarán), s végül engedett Boncza Berta unszolásának. Annak ellenére, hogy vérbajával ketten is szembenézésre kényszerítették. Kiskorú menyasszonyának apja éppen Ady szifilisze miatt nem járult hozzá a házassághoz, egy barátja pedig azt tanácsolta neki, hogy "tedd azt, amit én tennék, mielőtt magamévá teszek egy fiatal és egészséges leányt: tisztázd hitelesen, hogy megvan-e a házassághoz való fizikai épséged, vállalkozhatol-e a szent házasságra úgy, hogy nem származik ebből testi baj feleségedre és azokra, akiknek egészsége vagy nyomorúsága fordul meg rajtatok". Azaz utódaikra, hiszen a szifilisz öröklődhetett, bár sok gyerek eleve halva született, mint Ady Brüll Adéltól való lánya is, 1907-ben. Az irodalomtörténészek zöme máig úgy vélekedik, azért vonakodott a házasságtól, mert attól félt, hogy "fel kell adnia majd a megszokott szabad, szabados életét". Ennél azonban komolyabb oka volt a habozásra: a felelősség jövendő társáért. Végül életösztöne legyőzte félelmeit és felelősségérzetét. Döntése jónak bizonyult: Boncza Berta mindent megtett, hogy az italtól visszatartsa, s zokszó nélkül ápolta, még a vérbaj utolsó stádiumával járó gennyes furunkulusait is. A sors iróniája, hogy amikor Ady halála után az irodalmi életben helyébe lépő Babits Mihályt választotta ki magához méltó társnak, Babits azért nem vállalta a viszonyt, mert rettegett a szifilisztől.
Noran, 2008, 417 oldal, 3499 Ft
