Annál a krumplis mottónál alkalmasabbat nem is találhatott volna a fiatal indiai-amerikai írónő, mint amit Hawthorne regényéből vett át kiváló novelláskötetéhez: "Az ember fejlődésének sem használ jobban, mint a krumpliénak, ha mindig újra meg újra ugyanabba a kiélt földbe plántálják nemzedékről nemzedékre. Az én gyermekeim másutt születtek, és amennyire sorsukat módomban lesz irányítani, gyökereiket nem a régi földbe fogják ereszteni." Az idézet szemléletesen foglalja össze a nyugat-bengáli származású, Londonban született, de az USA-ban felnőtt Lahiri új könyvének témáját, azt a fájdalmakkal teli, mégis a személyiséget gazdagító létmódot, amit az egyszerre két kultúrához tartozás okoz.
A kulturális sokféleséget elfogadó posztkoloniális Amerikában Lahirinek már első, 2000-ben megjelent kötete is kedvező fogadtatásra talált - harminckét évesen Pulitzer-díjat kapott érte. A másodikból, a Beceneve Gogol című regényből a szintén indiai-amerikai Mira Nair 2006-ban filmet is rendezett (magyarul: Idegen név), s mióta 2008-ban az Egy ismeretlen világ első helyen végzett a New York Times legjobb tíz könyvet soroló, évente összeállított listáján, végképp befutott írónak számít.
Jhumpa Lahiri az indiai társadalom patriarchális értékrendjét és az amerikai életforma túlzott teljesítmény-központúságát egyaránt kritikával illető elbeszélései azt boncolgatják, hogy Nyugat-Bengáliában (vagyis Kelet-Indiában) született, első generációs bevándorló hősei, illetve már az USA-ban világra jött gyerekeik hogyan élik meg a két kultúra különbözőségéből fakadó konfliktusokat. Nem meglepő tehát, hogy hagyományos narrációval, stilisztikai trükközések nélkül megírt novelláit, akárcsak előző két kötetét, az amerikai irodalomban érthetően fontos helyet elfoglaló, lényegét tekintve realista "bevándorlási" prózához sorolják. Lahirinek mégis igaza van, amikor igyekszik kiszabadulni a túlságosan szűknek talált skatulyából, mint a Bookforum című magazinnak adott interjúban is, ahol azt az első pillantásra ellentmondásosnak tűnő kijelentést tette, hogy "szándékai szerint nem az emberek egy bizonyos csoportját ábrázolja, de művei kétségtelenül indiaiakról és indiai-amerikaiakról szólnak". Az Egy ismeretlen világ legjobb darabjaiból valóban az a - kisebbségek integrációs gondjain túlmutató - tanulság szűrhető le, hogy a több kultúrához tartozás csak súlyosbító tényező: helyben maradunk vagy új hazákkal próbálkozunk, az alkalmazkodás a nyugati berendezkedésű posztmodern társadalmakhoz mindenkinek nehézséget okoz. Legfeljebb nem a térben és időben, hanem "csupán" az időben változó hagyományok, szokások, normák gyors és radikális átalakulása okozta problémákat kellene kezelnünk valahogy.
A 20. századi olasz, ír vagy éppen kelet-európai bevándorlók keserves tapasztalatait megörökítő művekkel ellentétben Lahiri szereplőinek nem kell gazdasági nehézségekkel szembenézniük, ellenséges, kirekesztő előítéletekkel megküzdeniük. Történeteiben a már Indiában is jó anyagi körülmények közt élő középosztálybeli férfiak "az ambíció és teljesítmény nevében" indulnak útnak feleségükkel az 1960-as években, hogy valamelyik híres kutatóegyetemen dolgozhassanak, s szíves fogadtatásra találnak - ez már a brain drain, az "agyelszívás" korszaka. Kint született gyerekeik is a lehető legjobb oktatásban részesülnek, drága magániskolákba járnak; a novellákban a Columbiától a Princetonig csaknem mindegyik híres, a Borostyán Ligába tartozó elitképző egyetem neve előfordul. A magukat már amerikainak érző másodgenerációs fiúk és lányok többnyire meg is szerzik az értékes diplomát, mégsem érzik jól magukat a bőrükben. Van, aki az elvárásoknak már ezen a szinten sem tud vagy akar megfelelni, mint például a szülei bánatára a Cornell Egyetemről kimaradó Rahul (Csupa jóság), de legtöbbjüknek főként felnőttkori párkapcsolatai mennek tönkre (Senkinek semmi köze). Kudarcaik hátterében gyerekkorukban kialakuló belső bizonytalanságuk áll, aminek oka a szüleikétől eltérő neveltetésük. Egyik fél sem képes teljesen elfogadni a másik - inkább még indiai, illetve túlnyomórészt már amerikai - értékrendjét, aminek következtében folyton csalódások érik mindkét generáció tagjait. A Nem a régi föld című elbeszélés már New Jerseyben született, a Harvardon jogot végzett, magát modern amerikainak valló hősnője feladja állását, s annak ellenére a hagyományos családanyaszerepbe húzódik vissza, hogy kamaszként még apjától is azért távolodott el, mert azt hitte, rákényszeríti anyjára a tradicionális indiai életformát. Nem a női szerepről alkotott véleménye változott meg: munkahelyén túl kevés időt kap, hogy anyja váratlanul bekövetkezett halálát meggyászolja, s két hét után nem képes visszamenni. Meglepetésére éppen korábban konzervatívan gondolkodó apja sürgeti, hogy vállaljon állást, mert az idős tudós felismerte, hogy a szerelemből kötött modern házasságok instabilitása lánya egzisztenciáját is veszélyeztetheti. Az alkalmazkodás (az új körülményekhez) és a hagyományokhoz való ragaszkodás mértéke a szereplőknél folyton változik, így sosem tudják, a másik éppen mit vár el tőlük. A kommunikációs zavarok végül olyan elbizonytalanodáshoz vezetnek, amiből öntudatlanul is igyekeznek kimenekülni. Identitáskeresésükben odébbállnak egy várossal, országgal, kontinenssel, stabilitásra sóváran bolyongva a kultúrák között.
Fordította Kiss Annamária. General Press Kiadó, 2009, 365 oldal, 2800 Ft
