"A halálomról szóló hír túlzás" - jegyezte meg fanyarul Mark Twain 1897-ben, amikor megtudta, hogy az egyik New York-i lap tudósítót bérelt fel annak kiderítésére, vajon miért tűnt el a nyilvánosság elől már oly hosszú ideje. Pedig az őt ért csapások, kedvenc lánya 1896-ban, huszonnégy évesen bekövetkezett váratlan halálával, még csak akkor kezdődtek. Évekig tartó súlyos betegség után 1905-ben meghalt élete egyetlen szerelme, a felesége is, másik lányánál gyógyíthatatlan kórt diagnosztizáltak, ráadásul katasztrofális anyagi helyzetbe került. Keserűségét 1897 és 1908 között egy szatirikus regényben szerette volna kiírni magából, de a depresszióba süllyedt Twainnek egyre nehezebben ment az írás. Háromszor is nekifogott az új könyvnek, ám csak az utolsó változatot sikerült - úgy-ahogy - befejeznie. Soha nem is adta nyomdába egyiket sem. 1910-ben bekövetkezett halála után a jogutód a háromból egyet fabrikált, s ez az alaposan átírt regény jelent meg világszerte, így 1930-ban Mikes Lajos fordításában magyarul is. Mígnem a '60-as években felfedezték, hogy a kéziratok és a posztumusz kiadott mű szövege igencsak eltérő.
A Noran most az eredeti töredékeket jelentette meg A titkokzatos idegen címmel, s hogy meg lehessen különböztetni az ugyanezen a címen kiadott, korábbi, manipulált verziótól, a Sátán három könyve alcímmel látta el. A hiánypótló kötethez Bollobás Enikő írt utószót, melynek állítása szerint "virtuóz műalkotásról", "nagy műről" lenne szó - ez azonban erős túlzásnak tűnik. Még a befejezettnek tekintett variáns esetében is nyilvánvaló, hogy Mark Twain egyszerűen feladta a küzdelmet a túlbonyolított cselekményű szöveggel. (Ráadásul, az olvasó pechjére, Gergely Zsuzsa fordítása is döcögős; és ha már két szerkesztője és egy korrektora is volt a könyvnek, valamelyikük igazán beírhatta volna az összetett mondatok tagmondatai közül hiányzó vesszőket.)
Az emberiséget az idők kezdetétől foglalkoztatja a Gonosz mivolta és földi jelenléte, s elmondható, hogy az elmúlt kétszáz év irodalmában Goethének, Byronnak, Baudelaire-nek, Madáchnak köszönhetően különösen jó idők jártak a Sátánra. A mutánsok egyre rokonszenvesebb tulajdonságokkal rendelkeznek: közülük a kamaszkorú ördög variánsa Mark Twain találmánya. Az angyalszármazék nála hol a bibliai Sátán unokaöccse, hol a fia, de mindhárom regényben vonzó külsejű ifjú. Szépsége a legkorábban írt Ifjú Sátán krónikájában kissé közönyös, sőt cinikus bensőt takar: ha úgy hozza kedve, agyagból apró embereket kelt életre, majd ha elégedetlen értelmetlen viszálykodásukkal, ujjaival kilapítja belőlük az életet, hiszen bármikor készíthet belőlük másikat. Amikor jó szándékkal avatkozik be, akkor is faramuci módon: akiket megszán, azok lelkét korai halállal menti meg a földi szenvedéstől, vagy éppen elveszi az eszüket. Második próbálkozásra Twain a figura ártatlanabb és humorosabb változatával kísérletezett: az Iskolahegyben a fiatalember diákként jelenik meg, s természetfeletti trükkökkel ejti ámulatba társait; majd az utolsóként írt variánsban a 44, a titokzatos idegenben, ahol nyomdásztanoncnak áll, újra az emberiségből kiábrándult, filozofáló variánssal találkozunk. Twain nemcsak a Sátán-mutánsokkal, hanem a narrátorral is kísérletezett: az első történet Theodor nevű iskolás elbeszélője szinte még gyerek, a harmadik változat Augustja tizenhét éves kamasz. (Az Iskolahegyben a hagyományos, mindentudó narrátorral próbálkozott, de érdeklődése elvitte a fekete szolgák tájszólásának ábrázolása felé, s a témától ezáltal túlságosan elkanyarodó történetet a kellős közepén abbahagyta.) Theodort valószínűleg azért cserélte le idősebbre, mert belátta, hogy a fő probléma éppen az elbeszélő életkora lehet.
Ami oly jól sikerült egyik legnépszerűbb könyvében, a Huckleberry Finn kalandjai című fejlődésregényben, ahol a tanulatlan, de eszes kiskamasz főhős reakciói világítottak rá, milyen képmutató és embertelen a rabszolgatartó társadalom, az most nem működött. A súlyos társadalmi problémákon a Sátánnal merengő tinédzserek alakja nem hiteles, mert az értelmetlen háborúkba bonyolódó, kapzsi emberiségről nem rendelkezhetnek kellő tudással. Theodor és August hitelessége szempontjából Twain a helyszínt is rosszul választotta meg: a társadalmi elnyomás érzékeltetésére amúgy kiválóan alkalmas középkori, katolikus Ausztriában a tudatlanságban tartott fiúk nem lehetnek partnerei a hazug és pénzéhes papokat kritizáló Sátánnak, pedig a képmutató egyház bírálata a mű egyik fő témája (lett volna).
Mark Twain Sátánja nem az üzletet kötő fausti fajtából való, hanem inkább Madáchéval rokon (miközben egyre jenkibb: regényenként nő az USA-ra vonatkozó direkt utalásai száma, sőt az Iskolahegy ott is játszódik). Akárcsak Lucifer, ő is térbeli és időbeli utazásra viszi barátját, hogy bebizonyítsa a földi lét hiábavalóságát. Az emberekben annak ellenére nem lát fantáziát, hogy "érdekesek számára", de éppen tökéletlenségük miatt. Úgy találja, hogy "bárgyúak és tudatlanok, nevetségesek és pökhendiek, reménytelenül betegesek és roskatagok", röviden: "hitvány, szerencsétlen, semmit nem érő népség". Nem Sátán az egyetlen ördögfigura, egész sereg alacsonyabb rangú vörös ördög szolgálja: aprók és forróak, és miután elvégzik a rájuk kiszabott feladatot, legszívesebben beleülnek melegedni a kandallóba. Szerepel még a szövegekben egy komornából átváltoztatott beszélő macska, egy Mesternek nevezett nyomdász, valamint egy szép fiatal nő is, akit Margetnek hívnak. Élete végén Mark Twain túlságosan megtört és szomorú lehetett ahhoz, hogy a swifti szatírához elengedhetetlen "vad felháborodás" ösztökélje, így Sátán-regényei félbemaradtak. A titokzatos idegenbe ölt rengeteg munkája mégsem veszett kárba: Mihail Bulgakov ismerte az oroszul 1917-ben megjelent első változatot, s pár évtizeddel később, amerikai elődje számtalan ötletére támaszkodva, mindnyájunk szerencséjére megírta A Mester és Margarita című remekművét.
Fordította Gergely Zsuzsa. Noran, 2007, 597 oldal, 3199 Ft
