Karafiáth Orsolya

Kezdem azt feltételezni, hogy nem létezik a világon semmiféle rendezőelv, mi magunk pedig kitartóan araszolunk rendezetlen sorokban a teljes káosz felé. Ám ezt a káoszt (szintén szeszélyes módon) mindenféle riasztó határidők szabdalják. És nincsen menekvés: ha talpon akarunk maradni, tartanunk kell magunkat hozzájuk.

Hogyan is vagyunk az úgynevezett kedvenc regényeinkkel? Amit ezerszer olvastunk már, azt tudjuk-e kritikusan nézni? Tudunk-e máshogy tekinteni arra a könyvre, ami fiatal felnőttkorunkban zsigerien hatott ránk? Lennének feleleteim, de akármit mondanék, az a Makrára nem állna. Nem állítom bizonyosan, hogy jól olvastam-olvasom, de egy biztos: belém ivódott, és (ha mindig másképp is) a mai napig működik…

Belegondoltunk már, mennyi erőnket veszi el az, hogy társaságkompatibilisek legyünk? Hogy mindig úgy illatozzunk, mint egy drogéria, hogy a szagunkkal ne zavarjuk meg a környezetünk nyugalmát? Én magam ritkán gondolok bele, pedig nekem aztán igazán zabálja az időmet ez a fajta tevékenység. Nézzünk kicsit a kényszereink mögé!

Zene, mese, áradás, naivitás. Megelevenedő legendák és a természet tobzódó képei. Egy költő, aki sohasem volt modern, és nálunk sosem lett akkora kultusza, mint Angliában. Tipikusan szép verseket írt. És engem mindig vonzott ez a fajta, már-már az együgyűségig lecsupaszított, egy fűszál ékességével mérhető esszenciális szépség.

Már akkor is ott van a depresszió, amikor voltaképpen nem veszem észre. Átszövi a napokat, a tevékenységeket, érezzem átmenetileg mégoly jól is magam, legyek a legszebb helyen – nem számít, ő is jön velem, nem engedi, hogy elengedjem a kezét.

Adynak nem voltak gyerekversei, mint például (legalábbis a számomra legfontosabb három közül) Weöresnek és József Attilának. Nem épülhetett hát belém szinte a szavakkal együtt, mint teszem azt a Bóbita vagy a Betlehemi királyok.

Pár helyen már lehetett olvasni a mosolygó depresszióról, a kis érdekességek között szerepel általában, főképp a női online oldalak „lelki dolgok” rovatában. Én is ott akadtam rá az első írásra, és mit mondjak: magamra ismertem.

Ezen a héten logikus a választásom. Persze József Attiláról mindenképp írtam volna előbb-utóbb.

Tragikus hirtelenséggel – olvastam, és ilyenkor rögtön dekódolunk. És elindult a körtelefon, ki mennyit tud, aprónként jöttek a tények.

Hárs László (akár csak Tamkó Sirató) sok műfajú alkotó volt, írt versektől kezdve a publicisztikákon, dalszövegeken át a színdarabokig mindent, mégis inkább mesélőként ugrik be a neve. Engem a Biri és Bori című ifjúsági regénye mozgatott meg leginkább.

Barátnőm aggódva kérdezte a telefonban, hogy tényleg ennyire rossz-e a helyzet álomfronton. Őszintén feleltem neki: rosszabb. Mivel éppen ebben a pillanatban keltem (eddig mindig egy-két óra távolságban szemléltem az idegölést), még a zsigereimben érzem a hatásukat.

Gyerekkoromban nem szerettem az Alice-könyveket, riasztott már a borítójuk is. Emlékszem, kicsiként a nagymamám egyik este próbált felolvasni az Alice Csodaországban-ból, de abba kellett hagynia. Akkoriban még nem tudtam, hogy létezik párhuzamos valóság a fejben, és hogy Alice világa azzal összehasonlítva igazán csodálatos.