Ady később jött a képbe, de akkor nagyot ütött. Máig emlékszem arra az általános iskolai magyarórára, amikor Éva néni (aki nem volt egy kimondottan briliáns szavaló) elővezette a Góg és Magóg fia vagyok én című verset.
Nyilván hallottam már előtte Adyról, és nyilván otthon és a már emlegetett szavalóversenyeken hallottam már tőle verseket, de valahogy nem találtak meg. És onnantól én Adyé voltam. A szenvedélyem a gimnáziumban hatalmasodott el, főképp, hogy az ottani magyartanárnőm is nagy Ady-fan volt. A versbarátkörben sokszor elővettük és elemeztük a műveit, ám a tetőpont mégis az első Ady-zarándoklat volt.Természetesen erre is a magyartanárnő figyelt fel. Örök hálával tartozom Kárpátiné Kovács Editnek, szinte bizonyos vagyok benne, hogy ha nem ő tanítja nekünk a magyart, sosem válok költővé. Neki missziója volt az irodalom. Ha azt látta, hogy valakit nem hoz lázba teszem azt egy Berzsenyi-sor, vagy nem lelkesen zengi a memoritert, hanem csak „visszaböfögi” a szavakat, olyan ideges lett, hogy arra nincs magyar szó. Ő vezette a fakultációt, a már említett versbarátszakkört, a Babits-kört, ő állította össze az iskolai ünnepélyek irodalmi anyagát, ő készített fel minket a tanulmányi és előadói versenyekre, valamint ő szervezte a nagy beszélgetéseket a könyvtárban, ahová mindig kortárs költőket, írókat, irodalomtörténészeket invitált meg. És még arra is maradt energiája, hogy kifigyelje, hol pályázhatnánk, elkísért minket a blattolóversenyekre (ezekről még írok), olvasótalálkozókra. Ő veszekedett állandóan az igazgatósággal, hogy igenis létfontosságú, hogy járjon egy gimnáziumba például a Holmi és a Liget, hogy rendeljék meg az új Határ Győző-könyvet, és igenis tartsák elöl ezeket, hogy a tanulók ki se kerülhessék.
Az Ady-zarándoklatra minden magyarul beszélő (határainkon inneni és túli) gimnazistacsoport jelentkezhetett, előre megírt és megszerkesztett Ady-műsorral, amiből egy soktagú zsűri szelektálta ki azt a húsz produkciót, amit a nyertesek bemutathattak Érmindszenten. A mi csoportunk kétszer is eljutott erre a fantasztikus találkozóra, és aztán mindkétszer elmentünk Adyfalvára is. Emlékszem, először megdöbbentett a fura kis ház, a mély latyak, úgy éreztem, nem őrzik méltóan a költőóriás emlékét. Ám amikor vagy százan – mind Ady-őrültek – hallgattuk a helyi vezető szavait, és láttuk a koszorúkat, megnyugodtam. Olyan jó lenne egyszer megtalálni ezeknek a műsoroknak az anyagát. Az megvan, hogy az elsőn én voltam Ady sötét lelke, az éjszakák, a vad indulatok megtestesítője, és a barátnőm, Anikó volt a fehér, a tiszta lélek, a sötét mellett élő, abból kisarjadó költészet.
Ma már van Ady- és Csinszka-fülbevalóm, végigrágtam magam Dénes Zsófia kiscsukás vallomásain, és egy időben mindig meglovagoltam az Opera előtti szfinxet, amiről Ady a legendák szerint oly sokszor lebucskázott részegen. Ám legközelebb Léda (és az ő viszonyuk, az én életembe is átkopírozott örök héjanász) áll hozzám. Néha szeretem azt képzelni, hogy nekem is van ilyen végzetes vonzerőm, én vagyok mondjuk a Könnyek Asszonya! De aztán visszatérek a valóságba. (Bár én is tudok olyan „ideglény” lenni – így jellemezte egy életrajzírója, mint ő…) Hogy nem lehetek Léda, hozzám nem szólnak szívtépő költemények. Én sajnos nem a múzsa vagyok. És a nekem írt szerelmes sorokat elnézve az udvarlóim sem Ady Endrék…
Egyszer, ennek is van már vagy hat-nyolc éve, a József Attila Kör farsangi buliján Rita barátnőmmel beöltöztünk Adynak és Lédának. Nem találtam normális férfikalapot, így került a fejemre ez a madárijesztő-sipka, és a járókeret azt szándékozott szimbolizálni, hogy a gigászt már kikezdte a szifilisz. (Piszkos Fred véletlenül került a képbe, senki ne gondolja, hogy valami szimbolikus van az ábrázolás hátterében…) Zsebemből kikandikál a régi irodalomkönyvem, a borítóján Ady fotójával, ha valakinek mégsem esne le egyből, ki is vagyok.
A jelmezversenyt sajnos nem mi nyertük.
Elsőéves egyetemistaként Ritával ellátogattunk a Ferenciek közelében lévő Ady-lakásba is, ahol a költő meghalt. Ott egy öreg bácsi volt a lakás őre, aki tényleg mindent tudott a kedvencünkről, pedig akkoriban minket már nehéz volt meglepni a témában. Látszott, hogy a bácsi szinte rokonának (boldog ősének) tekinti a mi Adynkat, esküszöm, könnyek voltak a szemében, amikor a fotelra mutatott: „Itt szokott üldögélni.” Úgy beszélt Adyról, mintha még élne, és egy pillanatra nekem is olyan érzésem támadt, mintha bármikor beléphetne az ajtón…
