Felnőttként kezdek rádöbbenni, milyen nagy hatással voltak rám kamaszkori olvasmányaim. Talán ezért van az is, hogy hétről hétre a polcomat böngészgetve nagy kedvvel veszem le a régen nem forgatott könyveket, és merülök el bennük újra.Hárs László (akár csak Tamkó Sirató) sok műfajú alkotó volt, írt versektől kezdve a publicisztikákon, dalszövegeken át a színdarabokig mindent, mégis inkább mesélőként ugrik be a neve. Engem a Biri és Bori című ifjúsági regénye mozgatott meg leginkább.
Több volt ez megmozgatásnál! Azt hiszem, alapvetően változtatta meg magamhoz a viszonyomat. A regény a Pöttyös könyvek sorozatban jelent meg, és én imádtam a Pöttyös könyveket. (Épp ezért nagyon sajnálom, hogy manapság nem születik annyi ifjúsági regény, mint akkoriban, legalábbis nálunk. Bár elnézve a hatalmas gyerekkönyvboomot, reménykedhetünk: a szerzők gyerekei egyre nagyobbak lesznek, és megszületnek majd a mai kamaszokról szóló igazi irodalmi könyvek is, mert a gimis szériák és egyéb bugyuta, főképp lányokat megcélzó olvasmányok talán soványkának bizonyulnak majd a minőségi gyerekkönyveken felnövőknek…)
Boróka Biri vidékről kerül a fővárosba, és sokrétű társaságba csöppen. Nagy vagányok és szelíd lányok-fiúk alkotják a kört. Biri el van veszve kissé, nem tudja eldönteni, mi jönne be igazán, hogyan kellene viselkednie ahhoz, hogy mindenki elfogadja, befogadja, sőt, hogy a szerelem is rátalálhasson. Hamarosan rádöbben arra, amire mindannyian előbb inkább, mint utóbb: hogy olyan nincs, hogy minden egyes ember szimpátiáját elnyerjük. Így létrehozza saját ikertestvérét, Borit, a vagány, nagyhangú, szűk térdnadrágban feszítő csajszit, aki a szerény Biri gyökeres ellentéte. Meglepően jól megy neki a szerepjáték, de persze csak egy bizonyos pontig: majd döntenie kell.
Nem árulom el a könyv végét, de nekem a döntése nem tetszik annyira. Én máshogy csináltam volna. És máshogy is csináltam. Mert ez a könyv tizenévesen arra nyitotta rá a szemem, hogy „hát persze! Nem kell mindig ugyanolyannak lenni”. És továbbvittem, továbbhajtottam a dolgot a hétköznapi (megszokott) szerepjátszás felől a teljes személyiségcserékig. Már egészen fiatalon többféle ruhatáram és beszédmódom volt, megtanultam működtetni őket. Létezik bennem egy Orsolya, aki komoly, aki a verseket írja, aki megrögzött határidő- és feladatmániás, és Orsi, aki viszont totálisan más, hülye cuccokat visel, idióta dolgokat beszél, vicces projektekben vesz részt. Régebben még inkább elvált a két rész egymástól, már-már személyiségzavaros állapotokat okozva, ma már több az átfedés.
A két fotó a lakásban készült egy különös kalandhoz. A lap – aminek épp dolgoztam – főszerkesztője megkért, hogy tegyek egy érdekes kísérletet. Fotóztassam le magam kétféle nőnek (ám ugyanabban a ruhában és ugyanazzal a megvilágítással), és jelentkezzek be egy népszerű társkereső oldalra. Majd várjam a leveleket. A játék lényege az volt, hogy próbáljam meg ezáltal kideríteni, melyik típusra ugranak a férfiak inkább. (A tanulságok itt olvashatóak.)
Aki már próbálta, milyen egyik nap így, másik nap úgy lenni, az nehezen mond le róla. Emlékszem arra a napra, amikor először vettem fel parókát. Nagy, dús, vörös lobonc volt, Orsi nekiindult a városnak, még Orsolya arckifejezésével. És bérlet nélkül. Előző nap a szimpla lányt megbüntették. Ám Orsi rázott kettőt a loknijain, és az ellenőr zavart mosollyal tessékelte tovább…
