A köztudatban hogyan él a tipikus depressziós képe? Elég egyszerűen. A beteg (ha odáig már eljutnak, hogy beteg az illető és nem hülye, az már szuper) fekszik otthon, mindig levert, sír, és ha úgy adódik, véget vet az életének. Vagy éppen a mániás képe van meg, aki néha az előbb vázolt tüneteket produkálja, ám néha majd kicsattan, ki tudja, melyik véglet a borzalmasabb. Nos, a mosolygó depressziós nem ilyen.
A környezete, azok, akik nem ismerik behatóbban, fel sem tételezik, hogy baja van, hogy szenved. Mindig nevet, mosolyog, tréfálkozik, vagy legalábbis működik a hétköznapi szituációkban. Ám ha hazaért és magára zárta az ajtót, borul minden. Nos, nálam is ez van. Ezek a depressziósak (én is) nagyon nehezen veszik rá magukat, hogy kilépjenek a lakásból. Nekem órákba telik, míg eljutok idáig, ám legtöbbször – ha nem életbevágóan fontos a dolog – lemondok mindent. Ha már eljutottam a célpontig, igyekszem tartani magam. De sokszor nem bírom, el kell menekülnöm. Ez volt például tegnap is. Fellépésem volt, direkt úgy időzítettem, nehogy sokkal előtte érjek oda. A színpadon okés volt minden (ott sosem rettegek, a pszichológusom szerint azért, mert ott általában megkapom azt a figyelmet, amire egyébként is vágynék), ám utána kibírhatatlanná vált minden.
Először a gyomromban érzem a feszültséget, aztán elönti az agyamat, nem tudok másra gondolni, csak a menekülésre, hogy érjek már haza. (Pedig klassz helyen volt a program, és csomó kedves ember, jó ismerőseim is voltak ott, tehát még az se volt, hogy barmokkal lettem volna bekerítve.) Otthon aztán be a babzsákfotelba vagy az ágyba, roló le, és jön vagy a magam elé bámulás, vagy a sírás, vagy e kettőnek a hihetetlen fantáziával kevert változatai. És a nyugtatók és a halálvágy. Annak az érzése, hogy TÉNYLEG nincsen értelme ennek az egésznek. (Ráadásul tegnap felhívott a főbérlő, hogy el kell költözzünk. Ez végképp betett.) Állandóan hiperventillálok, jönnek a rohamok, a tiszta percekben attól félek, hogy tényleg elvesztem a józan eszemet. De holnap ugye megint mosolyogni fogok egy melón, utána az interjún, mosolygok majd az esti fellépésen. És közben remegve várom, hogy kibírjam hazáig. Ma is, amikor visszahallgattam a tegnapelőtti rádióinterjúmat, megdöbbentem, micsoda erő és optimizmus árad a hangomból. Hát ilyen a mosolygó depresszió. Revütánc a szakadék legszélén.
Ma, amikor szegény L. is hazaért, az egyik szokásos rohamom vége után nem sokkal talált rám. Ösztönösen tört elő belőlem a gyanakvás: „Te meg hol voltál?! Illetve kivel?” Női név volt a válasz, egy kedves ismerőse. „Mi a fenéért kellett vele találkoznod?!” Ekkor talán már hisztérikus magasságokba emelkedett a hangom. „Hát, tudod – felelte L. –, csak egy jó beszélgetésre vágytam. És ő olyan megnyugtató jelenség.” „Miért – itt már üvöltöttem –, én nem vagyok az?” L. a tükör felé fordított: „Nézz már bele!” Láttam a hajam, aminek a fele kiszabadult a csatokból, így szeszélyesen itt-ott az égnek meredeztek a tincseim, láttam a felsőmet, amire ráragadt egy-egy falatka az immár menetrendszerűen rendelt pizzából, és láttam a zokogástól csíkokban lefolyt szemfestékemet. Na, ekkor elröhögtem magam.
Kicsit felderültem, mikor ebben a percben láttam, hogy a barátnőm jelentkezik skype-on Párizsból. Magamra erőltettem a vidám arcot (miközben tényleg örültem, vártam, hogy kipanaszkodhassam magam), felvettem. A vonal túlfeléről az innen is ismert zokogás: hogy nincs értelme, reménytelen, mi legyen. B. mesélte, hogy kezében van egy üveg jó francia bor, épp most ugrott le ezért a harmadikért, és az eladó ezt mondta neki: „Kisasszony, az utóbbi napok fogyasztása alapján szeretném megjegyezni, hogy az alkohol pusztít, ráadásul ez a fajta igen drága is. Vegyen egy olcsóbbat inkább, és csapja a falhoz. Az többet segít…” Barátnőm fontolgatja, hogy a következőnek ez lesz a sorsa.
Sajnos én már azt érzem, hogy hasonló tanáccsal sem tudnék semmit kezdeni. Arra sincsen lassan erőm, hogy bármit a falhoz csapjak.
