52/15. József Attila

KOmplett

Ezen a héten logikus a választásom. Persze József Attiláról mindenképp írtam volna előbb-utóbb.

Már a gimnáziumban egymásnak feszült a két tábor: a józsefattilások és az adysok. Manapság is gyakran csöppenek bele vitákba, ahol a két álláspont összecsap. Én magam sosem tudtam, hogyan kellene döntenem. Vagy inkább így fogalmaznék: nem hiszem, hogy dönteni kéne. Bár tény és való (és a képet is azért választottam), hogy a középiskolában egyértelműen mindenki József Attila-lázban  égett (és csak egymást ápoltuk, haha). József Attila-verseket próbáltunk írni. A szünetekben az a lány, akihez akkoriban mindig hasonlítani akartam, a Rejtelmeket énekelte gitárkísérettel (a suli legjobb sráca kísérte ráadásul). A fiúk, akik „elvontak” voltak, józsefattilásan néztek ki (igen vicces volt a kalapjuk és a bajszuk, és többen benne is maradtak a tripben). És a versmondó versenyeken természetesen a Költőtől választottunk szöveget.


Ma már azt mondom: nem értem, miért kell gyerekekkel József Attilát szavaltatni. Ennek ellenére én magam is tizennégy évesen a Tudod, hogy nincs bocsánattal indultam. Úgy emlékszem, én választottam a szöveget, valamiféle ködös indoklással. Kellően mélynek és elvontnak tűnt, véglegesnek a nincs, meg a bocsánat is; tökéletesen passzolt a barátnőimmel minden percben átélt világfájdalomhoz. Máig megvannak a rossz hangsúlyok, fals értelmezések a fejemben. Azt sem tudtam például, mi az a pszichoanalízis, ezért a szót igyekeztem nagyon halkan mondani, mintha csak egy hely lenne, Pszichoanalízis Café, ilyesmi, ahová belép a költő, de a felnőtt barátai helyett csupán „romlott kölyköket” talál, így nyilván nem érezheti jól magát ott a továbbiakban. Szinte énekeltem, hogy „megcsaltak, úgy szerettek, csaltál, s így nem szerethetsz”, akárha egy nyári sláger lenne az egész, a töltött fegyver szorulása az üres szívhez pedig a melodráma csúcsa: jaj, meg kell halni bele! Katasztrófa volt az egész.

Az értékelők mindig azt mondták nekem: remek a hangszínem, szépen beszélek, de a versválasztásom nem az igazi, átsüt, hogy fogalmam nincs róla, mit prezentálok. „Ezek barmok” – összegeztünk ilyenkor a szintén koromfeketében lévő többiekkel, és a következő versenyre is valami nehéz, számunkra nyilván még értelmezhetetlen költeménnyel neveztünk be. Később több szavalóversenyen zsűriztem jómagam is. És megtanultam, belém égett, hogy mi a gyötrelem. Legszebb az az egyhetes József Attila-szavalóverseny országos döntője volt, ahol a diákoknak (középiskolásoknak szólt a kiírás) kötelező volt legalább egy verset elővezetni a nagy elődtől. A Kései sirató és az utolsó nagy versek mindegyike elhangzott, ezerszer. És legtöbbször persze a Nagyon fáj. Fájt nekem is – nagyon. Halottam nyüszítő verzióban, zengett fojtott rángatózás közepette, volt, aki torzult arccal suttogta, akadt, aki azt találta jónak, hogy végigüvölti az egész produkciót.

Pár éve a József Attila Színházban volt egy est, ahol ötven kortárs írót-költőt kértek fel, hogy mondják el kedvenc darabjukat, azt, amelyik legnagyobb hatással volt rájuk. Máig él bennem annak a szép estének a hangulata. Ott ugyanis nem akart senki színészkedni, meghalni a színpadon, ostromolni az előadó-művészet csúcsait. Egy József Attila-versen keresztül üzenhettünk magunkról. Én kicsit félve választottam a sok rossz emlék ellenére a Nagyon fájt. És el tudtam mondani – mert tényleg csak el akartam mondani.

És idén is elmondtam, egy műsor részeként. Azt gondolom, hogy felnőttkoromra érett meg bennem a szöveg, tudom és értem. Mint nagyon sok versét már József Attilának. És az a legérdekesebb, hogy évről évre jobban. Épülnek bennem a sorok, mondogatom magamban őket. Már nem akarom énekelni a folyosón, hogy mindenki megcsodáljon, nem akarok nyerni velük. Megtartom magamnak őket – olyan erővel, ahogy ezek a sorok tartják bennem oly sokszor a lelket…

Figyelmébe ajánljuk

Szól a jazz

Az ún. közrádió, amelyet egy ideje inkább állami rádiónak esik jól nevezni, új csatornát indított. Óvatos szerszámsuhintgatás ez, egyelőre kísérleti adást sugároznak csupán, és a hamarosan induló „rendes” műsorfolyam is online lesz elérhető, a hagyományos éterbe egyelőre nem küldik a projektet.

Fülsiketítő hallgatás

„Csalódott volt, amikor a parlamentben a képviselők szó nélkül mentek el ön mellett?” – kérdezte az RTL riportere múlt heti interjújában Karsai Dánieltől. A gyógyíthatatlan ALS-betegséggel küzdő alkotmányjogász azokban a napokban tért haza a kórházból, ahová tüdőgyulladással szállították, épp a születésnapján.

A szabadságharc ára

Semmi meglepő nincs abban, hogy az első háromhavi hiánnyal lényegében megvan az egész éves terv – a központi költségvetés éves hiánycéljának 86,6 százaléka, a teljes alrendszer 92,3 százaléka teljesült márciusban.

Puskák és virágok

Egyetlen nap elég volt ahhoz, hogy a fegyveres erők lázadása és a népi elégedetlenség elsöpörje Portugáliában az évtizedek óta fennálló jobboldali diktatúrát. Azért a demokráciába való átmenet sem volt könnyű.

New York árnyai

Közelednek az önkormányzati választások, és ismét egyre többet hallunk nagyszabású városfejlesztési tervekről. Bődületes deficit ide vagy oda, választási kampányban ez a nóta járja. A jelenlegi főpolgármester első számú kihívója már be is jelentette, mi mindent készül építeni nekünk Budapesten, és országszerte is egyre több szemkápráztató javaslat hangzik el.

Egymás között

Ahogyan a Lázár János szívéhez közel álló geszti Tisza-kastély felújításának határideje csúszik, úgy nőnek a költségek. A már 11 milliárd forintos összegnél járó projekt új, meghívásos közbeszerzései kér­dések sorát vetik fel.

Mit csinál a jobb kéz

Több tízmillió forintot utalt át Ambrózfalva önkormányzatától Csanádalbertire a két falu közös pénzügyese, ám az összeg eltűnt. A hiány a két falu mellett másik kettőt is nehéz helyzetbe hoz, mert közös hivatalt tartanak fönn. A bajban megszólalt a helyi lap is.

Árad a Tisza

Két hónapja lépett elő, mára felforgatta a politikai színteret. Bár sokan vádolják azzal, hogy nincs világos programja, több mindenben markánsan mást állít, mint az ellenzék. Ami biztos: Magyar Péter bennszülöttnek számít abban a kommunikációs térben, amelyben Orbán Viktor is csak jövevény.

„Ez az életem”

A kétszeres Oscar-díjas filmest az újabb művei mellett az olyan korábbi sikereiről is kérdeztük, mint a Veszedelmes viszonyok. Hogyan csapott össze Miloš Formannal, s miért nem lett Alan Rickmanből Valmont? Beszélgettünk Florian Zellerről és arról is, hogy melyik magyar regényből írt volna szívesen forgatókönyvet.

„Könnyű reakciósnak lenni”

  • Harci Andor

Új lemezzel jelentkezik a magyar elektronikus zene egyik legjelentősebb zászlóvivője, az Anima Sound Sys­tem. Az alapító-frontember-mindenessel beszélgettünk.