Már a gimnáziumban egymásnak feszült a két tábor: a józsefattilások és az adysok. Manapság is gyakran csöppenek bele vitákba, ahol a két álláspont összecsap. Én magam sosem tudtam, hogyan kellene döntenem. Vagy inkább így fogalmaznék: nem hiszem, hogy dönteni kéne. Bár tény és való (és a képet is azért választottam), hogy a középiskolában egyértelműen mindenki József Attila-lázban égett (és csak egymást ápoltuk, haha). József Attila-verseket próbáltunk írni. A szünetekben az a lány, akihez akkoriban mindig hasonlítani akartam, a Rejtelmeket énekelte gitárkísérettel (a suli legjobb sráca kísérte ráadásul). A fiúk, akik „elvontak” voltak, józsefattilásan néztek ki (igen vicces volt a kalapjuk és a bajszuk, és többen benne is maradtak a tripben). És a versmondó versenyeken természetesen a Költőtől választottunk szöveget.
Ma már azt mondom: nem értem, miért kell gyerekekkel József Attilát szavaltatni. Ennek ellenére én magam is tizennégy évesen a Tudod, hogy nincs bocsánattal indultam. Úgy emlékszem, én választottam a szöveget, valamiféle ködös indoklással. Kellően mélynek és elvontnak tűnt, véglegesnek a nincs, meg a bocsánat is; tökéletesen passzolt a barátnőimmel minden percben átélt világfájdalomhoz. Máig megvannak a rossz hangsúlyok, fals értelmezések a fejemben. Azt sem tudtam például, mi az a pszichoanalízis, ezért a szót igyekeztem nagyon halkan mondani, mintha csak egy hely lenne, Pszichoanalízis Café, ilyesmi, ahová belép a költő, de a felnőtt barátai helyett csupán „romlott kölyköket” talál, így nyilván nem érezheti jól magát ott a továbbiakban. Szinte énekeltem, hogy „megcsaltak, úgy szerettek, csaltál, s így nem szerethetsz”, akárha egy nyári sláger lenne az egész, a töltött fegyver szorulása az üres szívhez pedig a melodráma csúcsa: jaj, meg kell halni bele! Katasztrófa volt az egész.
Az értékelők mindig azt mondták nekem: remek a hangszínem, szépen beszélek, de a versválasztásom nem az igazi, átsüt, hogy fogalmam nincs róla, mit prezentálok. „Ezek barmok” – összegeztünk ilyenkor a szintén koromfeketében lévő többiekkel, és a következő versenyre is valami nehéz, számunkra nyilván még értelmezhetetlen költeménnyel neveztünk be. Később több szavalóversenyen zsűriztem jómagam is. És megtanultam, belém égett, hogy mi a gyötrelem. Legszebb az az egyhetes József Attila-szavalóverseny országos döntője volt, ahol a diákoknak (középiskolásoknak szólt a kiírás) kötelező volt legalább egy verset elővezetni a nagy elődtől. A Kései sirató és az utolsó nagy versek mindegyike elhangzott, ezerszer. És legtöbbször persze a Nagyon fáj. Fájt nekem is – nagyon. Halottam nyüszítő verzióban, zengett fojtott rángatózás közepette, volt, aki torzult arccal suttogta, akadt, aki azt találta jónak, hogy végigüvölti az egész produkciót.
Pár éve a József Attila Színházban volt egy est, ahol ötven kortárs írót-költőt kértek fel, hogy mondják el kedvenc darabjukat, azt, amelyik legnagyobb hatással volt rájuk. Máig él bennem annak a szép estének a hangulata. Ott ugyanis nem akart senki színészkedni, meghalni a színpadon, ostromolni az előadó-művészet csúcsait. Egy József Attila-versen keresztül üzenhettünk magunkról. Én kicsit félve választottam a sok rossz emlék ellenére a Nagyon fájt. És el tudtam mondani – mert tényleg csak el akartam mondani.
És idén is elmondtam, egy műsor részeként. Azt gondolom, hogy felnőttkoromra érett meg bennem a szöveg, tudom és értem. Mint nagyon sok versét már József Attilának. És az a legérdekesebb, hogy évről évre jobban. Épülnek bennem a sorok, mondogatom magamban őket. Már nem akarom énekelni a folyosón, hogy mindenki megcsodáljon, nem akarok nyerni velük. Megtartom magamnak őket – olyan erővel, ahogy ezek a sorok tartják bennem oly sokszor a lelket…
