Néha arra gondolok, hogy nekem talán fizikai munkát kellene végeznem. Ma délelőtt elindultunk a Balatonra, hogy pár napot végre nyugalomban legyek, friss levegőn, elérhetetlenül. Előtte elmentünk bevásárolni, cipeltem a hatalmas cekkereket, majd a házhoz érve nekiálltunk, hogy feloldjuk a téli lezárást, és lakhatóvá tegyük. Mint az őrült söpörtem a két kihagyott évszak alatt a verandára gyűlt nedves levélhalmot, tologattam a kukát, rakodtuk a benti és a kerti bútorokat.
Hamarosan főzni kezdünk. Mivel én nem vagyok egy konyhai zseni, rám általában a szeletelés szokott maradni, az alkotás mások által nemigen kedvelt része. De már most halálosan fáradt vagyok. De ez nem a megszokott ólmos, letaglózó, ágyba húzó fáradtság. Nem az a lefelé ívelő spirál, amibe délutánonként menetrendszerűen belekerülök. Azt vettem észre, hogyha ilyesmit kell csinálnom, egyszerűen kikapcsolok, és az a belső idegesség, szorongás, amit általában érzek, mintha csillapulna.
Persze, most, hogy említettem, megint itt van, talán a monitor és a billentyűzet is előidézi. Nagyon különös, de az utóbbi időkben ezek a szorongások határoznak meg mindent, lám, még a kellemesen fárasztó munkáról is ennek vetületében írok, egyszerűen mindig mindenben ott lapul, hol ugrásra készen, hol teljes fegyverzetben. Ott van a nevetések mögött, a beszélgetésekben, beszélek róla, hátha úgy kevesebb lesz belőle, de nem és nem. Ám ha kicsit visszahúzódik, mint ma délután, már jó. Kíváncsi vagyok, az alvás milyen lesz. Mert ma is felébredtem fél hatkor valami megnevezhetetlen rémségre, szerencsére nem is emlékszem rá…
Sokan javasolják a sportolást, de én képtelen vagyok sportolni, és ma megértettem végre, hogy miért. Mert a sportban nem látom rögvest az eredményt. Az alakommal nincsen problémám, egészen jól nézek ki, és jól is érzem magam ebben a testben, tehát az a vetület, hogy ennél még jobb lesz a helyzet, ha kínzom magam, nem vonz. (Persze azokra ez nem vonatkozik, akik valamit el akarnak érni a sporttal, például az ideális testsúlyt vagy a szülés előtti alakjukat, vagy a legkockásabb hasizmot…) Az sem lelkesít, hogy esetleg tíz évvel tovább élek. (Az még tízszer háromszázhatvanöt borzalmas éjszakát jelent.)
De a fizikai munka más: a kertbe ki lehet feküdni, a ház felépül, a bútorzat áll: ennek legalább eredménye van. Olyan, mint a főzés. (Bár én ugye főzni sem szeretek…) Apámnak sem tett jót, hogy az autószerelői munkát ügyvédkedésre váltotta: elhízott, cukorbeteg lett és depressziós. Lehet, hogy tényleg elmegyek – egyelőre csak idénymunkára –, de valami megerőltetőbb dolgot végezni. A tapasztalataimról majd beszámolok. Ha lesz hozzá erőm…
