Az első érzékelészavaraim idején vettem le a polcról újra az Alice Tükörországbant. (Ezt egyébként jobban szeretem, lehet, hogy a fekete cica miatt is.) És azóta, ha van egy kis időm, amikor tudok játszani a tudatomban lévő rémképekkel (vagy mert dolgozni szeretnék belőlük, vagy mert szeretném jobban megérteni őket), újra és újra fellapozom.
Legjobban a verseket kedvelem ezekben a könyvekben, külön kis mesék a mesében. Segítenek a bennem is ott mozgolódó rejtett történeteket kibontani. Érdekesek ezek, mert voltaképpen arra sem sikerült még rájönnöm, hogy tulajdonképpen hány éves is vagyok az álmaimban? Meg nem tudnám mondani – néha arra tippelek, hogy olyan Alice-korú. Nem látom az álmokban magam, nincs ott sosem tükör, ami megmutatná azt az arcot. Kortalan vagyok, ha elalszom, és maradok is, még az ébredés utáni pillanatokban is egy kicsit.
Fotó: Merényi Dávid
Tavaly nyáron írtam egy verset, az Otthon éjjel címűt, amelyben megpróbáltam lefesteni, milyen fenyegető világba csöppenek minden elalváskor. Egyfajta Csodaország ez is, hiszen ugye az csak nem lehet valóság, hogy szú rágja szét a csontjaimat, vagy éppen egy patkány piros szemébe tekintve (átlényegülve belé) küzdök az ébrenlétért. Nyáron még itt tartottam, mára meg igazán elharapódzott a helyzet. Minden éjjel valóban egy csapda, egy vesztő, lassan már nappal sem kerülök ki belőle.
Emlékszem, hogy régebben, amikor alkohollal küldtem le az idegi problémáimra felírt méregerős gyógyszereket, nappal is bele tudtam kerülni ezekbe az állapotokba. Ha lehunyom a szemem, élesen előttem van a kép: vöröses félhomály van, a kisszoba úszkál, kapaszkodnom kell az ajtófélfába, ami szintén hullámzik egy kicsit. Előttem magasodik a galériaágy, de nem lehet rálépni a lépcsőkre, mert a fokai vízből vannak. Tengernek gyanítom, bár megzavar kissé, hogy kockákban veti hullámait. Maga az ágy fölötte úgy magaslik, mint egy fennsík – el kéne jutnom odáig. Nézem a mennyezetet, lüktet benne valami fény, nap vagy hold? Aztán madárszárnyakká változik a kép, csapdosás felettem, vergődés zaja, egyre hangosabb. Később mégis fenn, az ágyon ébredek.
Lewis Carroll állítólag a migrénjeinek köszönhető hallucinációrohamaiban írta az Alice-könyveket (és éppen ezért innen kapta a nevét az Alice Csodaországban-szindróma is, egy olyan idegállapot, amely megzavarja az emberi érzékelést, és elalvással összeköthető. Arra gyanakszom, nekem ez lehet most a bajom, bár a leírás szerint ezt a szindrómát mellékhatásnak tekintik).
A képet azért szeretem, mert egészen szürreális, és vidámnak tűnik, holott a borzalom maga. Egy nő (én) olyan mosollyal, ami egyszerre kegyetlen és merengő írja, csak írja egy füzetkébe az életét, miközben mögötte – talán csak a tudatában – változnak át a tárgyak és a figurák. A játék mackóból kiválik egy férfi, fenyegetnek a nagyra nőtt figurák, de közben a sorok csak gyűlnek és gyűlnek, készül a történet, melynek senki sem sejtheti a végét…
