Mindig csak a legutolsóra emlékszem, mert általában arra riadok fel. De azok alapján el tudom képzelni a többit is. (Illetve szerencsére igazán jól nem tudom elképzelni, és ez tényleg mázli, gondolom a tudatom mélyre zárja őket, ne is lássam se ébren, se öntudatlan, mi történik velem. Kérdés persze, hogy az álom valóban történik-e, és valóban velünk. Hogy bennünk, az legalábbis bizonyos, és feltételezhetően olyan dolog nem terem meg a fejünkben, ami valamiképpen ne kapcsolódna hozzánk. És ha már ennyire hat valami, az valóban történik, megtörténik, hiszen átélem, valósággá transzformálódik, gyötör.)
Az első üldözős álmom még gyerekkoromból jön. Tisztán emlékszem, olyan nyolcéves lehettem. Az álmomban mindig háború volt, katonák masíroztak hosszú sorokban, én a családdal vagy csupán a húgommal együtt, egy kis bunkerben húztuk meg magunkat. De mindig ránk találtak, és onnan már csak az a kép van meg, hogy kínoznak engem. Sokat gondolkodtam ennek az álomnak az eredőjén, de csak a díszletek megfejtéséig jutottam. Anya a katonaságnál dolgozott, és amikor szünnap volt az iskolában, de ő nem kapott szabadságot, olyankor bevitt magához a laktanyába. Valahogy már kicsi lányként taszított az egyenruha. És egy laktanyában mindenki abban van. Jöttek a tisztek, kalapjuk, zöld zakójuk látványa szorongást okozott. De leginkább a kiskatonáktól viszolyogtam. Ehhez valószínűleg hozzájárult az is, hogy a laktanyában volt egy beteg kiskutya. Anya etette, gondozta őt. Egyszer megkérdeztem, miért néz ki ilyen rémületesen ez a kis állat, mire anya elmesélte, hogy a kiskatonák felgyújtották benzinnel, alig sikerült megmentenie. A gyerekagyamban ez, valamint a háborús filmekből meglátott kockák összekapcsolódtak, onnantól féltem a katonáktól.
Soha nem felejtem el az iskolai honvédelmi napokat – szerencsére a mai gyerekeket már nem kínozzák ilyesmivel. Gázálarcot kellett viselnünk, szögesdrót alatt sisakban kúszni-mászni, a fiúk nagyon élvezték. És mindig énekelni a számomra mindmáig gyomorgörcsöt okozó dalt: „Jön már, jön a század, nézd a katonákat!” És soha nem értettem, mi a jó abban, ha nézzük őket. Arra kellett volna gondoljunk, hogy a katonák megvédenek minket, értünk vannak, de nekem rögvest az álombéli képek ugrottak be, hogy nagy honvédőink megragadnak, erőszakoskodnak velem, bántanak. Később a katonák képe megkopott, helyüket a vad hordák (néha egyenruhásokkal keverve azért) vették át. Szintén visszatérő képek ezek. Menekülök egyedül, nyomomban egyre duzzadó tömeg, felfegyverkezve, mindenféle géppuskákkal, husángokkal, a fejeken buta, ám fenyegető arckifejezés. És nekem nem jut sehol egy nyugodt zug. Futok, futok, de tudom, az erőm hamarosan elfogy. És akkor sziklaszirtre érek, előttem hatalmas kékség: a tenger és az égbolt. Az elrugaszkodás előtti pillanat borzalma ott van ébredéskor is: most kell ugranom, bár tudom, a vége az, hogy szétzúzódom a sziklákon. És akkor háromig számolok, hajrá, megvan a lendület. És mindig ugyanazt kiáltom közben: „Soha, soha nem vehetitek el azt a szabadságot, ami most bennem van!” Erre szoktam felriadni. És állandóan azon gondolkozom, hogy ez a szabadságérzet mire is vonatkozik? Vajon arra-e, hogy azt gondolom, mindenből kiút lehet az önként vállalt halál, vagy valami másra? De mi másra? Úgy érzem, ha ezt megfejteném, nem félnék annyira attól, amit ez a kérdés sugall nekem…
