Karafiáth Orsolya

Talán gyerekkoromban kellett volna elkezdeni. De gyerekkoromban csak azok jártak síelni, akik a dollárboltban vásároltak, volt fluoreszkáló játék kukacuk, vagy akiknek a fele rokonsága külföldön élt - szóval azok, akik valahogyan elég távol álltak tőlünk. A mi generációnk téli életéből (kevés kivétellel) hiányzott a síelés: szánkózni jártunk, korcsolyázni a Városligetbe, a bátrabbak a Pest környéki tavakra. Én persze korcsolyázni sem, mert egyszer hatalmasat estem egy megfagyott halfejen, ami egy életre eltérített a halkocsonyától is.

Szuggesztív, egyfajta hármas oltárra emlékeztető kép fogadja a látogatót. Három hatalmas felvétel Hitlerről. Jól ismert felvétel mindegyik, az elsőn fiatal katonaként látjuk, amint dühösen-dacosan néz a lencsébe, a másodikon a hatalmat már birtokló, kiteljesedett diktátorra pillanthatunk, míg az utolsó egy fotómontázs, Hitler arcának megidézése az emblematikus bajusszal, egy halálfej szokásos szimbólumaival egybeapplikálva. Ám a fények változnak, ha mozdulunk, s a képek mögött felsejlenek először a munkanélküliek és a hajléktalanok - a talaj, amiből a vezér kinőtt -, másodszor az elvakult, vak és éljenző tömegmassza, míg harmadjára a teljes pusztítás képei. E tabló együttesen (és plasztikusan) rögtön elhelyezi a néző kiindulási és végpontját, tematizálja a tárlatot, mely nyolc egységre épül, és így vezet el a kezdetektől napjainkig. Mert tagadhatatlan, hogy a téma mindig aktuális, az utókor folyamatosan keresi a válaszokat a kérdések kérdésére: mégis miképp volt lehetséges? Hans-Ulrich Thamer történészprofesszor, a kiállítás kurátora szerint a Hitler-témától nem tudunk megszabadulni. Ezt erősíti meg az utolsó blokk is, mely a Hitler und kein Ende címet viseli, és azt mutatja be, miképp él tovább a Hitler-kép, hogyan változik a portré az utókor szemében, illetve milyen művészi és propagandaeszközökkel próbálták a háború után az egykor mindenható Führert deheroizálni. Belenézhetünk a Hitler-filmekbe (leghatásosabb az ismert Chaplin-paródia, mert ebben a kontextusban még inkább nyilvánvaló a nevetséges hasonlóság, és nem csak a bajusz miatt) a korai munkáktól egészen A bukásig, láthatunk festményeket, fotómontázsokat, pár szobrot. Roppant érdekes megtudni, hogy bár több művész (mind Kelet-, mind Nyugat-Németországban, többek között Werner Tübke, Sigmar Polke, Baselitz, Beuys) foglalkozott a háborús borzalmakkal, a holokauszttal műveiben, Hitler személye mégis csak ritkán lett megörökítve. Ilyen érdekes kivétel Ulrich Baehr Deutscher Torso VI.-ja 1972-ből, vagy Stefan Hunstein tizenhat részes fotószériája 1998-ból. A művészek leginkább az irónia, a figura kifordítása felől közelítenek az alakhoz, ezáltal is megfosztva őt heroikus tulajdonságaitól.

"Használja a tükröt!" - kiált az oktató parkolni készülő női tanítványára, aki erre igazgatni kezdi a haját a visszapillantóban. Az efféle viccek vagy a videomegosztókra feltöltött "funny woman driver" filmek alapján úgy tűnik, a nőket el kellene tiltani a gépkocsivezetéstől. Biztos?

Már hajnali négy felé jár, a pasim még mindig nincs itthon. Én nem idegeskedem, elfoglalom magam, dolgozgatok, baljós sejtelmek nem gyötörnek semmiképp. Öt felé beállít, arcán földöntúli mosollyal. Elmeséli, milyen remek éjszakája volt Icukával. Én végighallgatom, és hozzáteszem, nem tetszik nekem Icuka, elvi aggályaim vannak vele kapcsolatban, talán jobb lenne, ha Marcsival kezdene, ő mégse a kolléganőm, és nem is olyan idegesítően csinos. Ezen elvitatkozunk kicsit, mert a pasimra delejesen hatottak Icuka lágy domborulatai, de aztán lenyugodnak a kedélyek, egy próbát Marcsi is megér. A beszélgetés vége felé bekukkant a konyhába Marci, az én másodikam - eddig aludt -, és megkérdi, minden oké-e, és hogy ma melyikükkel fogok aludni, csak a szobabeosztás végett. Mind a hárman egymásra mosolygunk, én átdobom Marcsi számát, elég volt ez egy hajnalra; folyt. köv. holnap délelőtt.

Bizonyos kor után az ember (főképp, ha nő) hajlamos azt gondolni, hogy punciügyben nem lehet már meglepni. Női magazinokon és szakkönyveken túl, a Vagina-monológok és mindenféle felszabadult női irodalmi antológiák után a női nemi szerv bizony túlbeszéltnek tűnik. Megvizsgáltuk kívülről és belülről, izgalmi és nyugalmi állapotban, megnéztük, hogyan kell átoperálni, orgazmust csiholni belőle és így tovább. Első ránézésre ez a könyv is egynek tűnik a sokból, amely a lerágott csontból a velőt azért még kiszopogatná.

A Sziget mintha mindig ugyanolyan lenne. Rögtön a mínusznapokon őrültekbe botlok, akik úgy viselkednek, mintha már egy hete kint lennének, én magam kizárólag a megszokott helyeket keresem fel. Most viszont nem tudom kikerülni az újdonságokat.

Véget ért a báli szezon, az alkalmi ruhaköltemények a gardróbban landoltak. Azért akad néhány kérdés: miért nincs báli kultúránk? Tényleg csak felesleges rongyrázás mindez? Vagy valóban műalkotás egy nagyestélyi?

Az alcím: Utazások keleten. Hát induljunk el mi is innen. Közelítsünk először a hagyományok felől!

A közelmúltban jelent meg első regénye, A zsidó menyaszszony: az olvasmányos, elgondolkodtató és számos szempontból újszerű könyv egy pesti zsidó lány útkeresésének története. A jelenleg New Yorkban élő szerző írásban válaszolt kérdéseinkre.

"Végre egy kiállítás rólad! Berlin legerogénebb zónája! Gyere olyan gyakran, ahányszor csak tudsz!" - hirdeti vérvörös betűkkel a Beate Uhse Erotikmuseum legújabb kiállítása, az Amore Sexakademie. A beharangozó szerint aki megtekinti a kiállítást, és részt vesz az interaktív gyakorlatokon, garantáltan jobb szerető lesz.

A forgatókönyv egyszerű. Van egy milliárdos, már ránézésre sem kóser, mi lehetne más a terve, mint a világuralom.

Neve a móri bankrablás kapcsán lett országosan ismert, pedig a bűnjelekre véletlenül bukkant. Találkozásunkkor terepre megyünk, a Vérteskozma fölötti erdőbe. A fémdetektor hangja a Csillagok háborújába illik, a földből töltényhüvelyek, repülőmaradványok bukkannak elő.