Maga a műfaj a romantika korában teljesedett ki, amikor lehetőség nyílt nagyobb távolságok megtételére; emblematikus művekként Chateaubriand Útikalauz Párizsból Jeruzsálembe (1811) vagy akár Heine Utazás a Harz-hegységben (1824) c. művét említhetnénk, de a tudós Humboldt is beutazta a világot. Az egykori gyarmattartó országokban, mint Anglia, a mai napig virágzik az úgynevezett travel writing, az olasz Claudio Magris nevét Duna című könyve tette ismertté (a folyót utazta végig, országokon, kultúrákon át haladt), és másik útirajzgyűjteménye, a Mikrokozmosz (közvetlen környezetét térképezi fel itt) csak megfejelte sikerét. Magris és Kiss Noémi szövegeit több szálon is rokonítanám: mindkettőnél keveredik a fikció a valósággal, az esszéisztikus megszólalás a belülről feltörő reflexiókkal. Nézzük, mit mond Magris egy helyütt, mikor e két művéről beszél, amely tükrözi Kiss Noémi hozzáállását is: "Mindenesetre e két első utazásból kiindulva kezdtem el gondolkodni a könyvön, s olyan vidékek felé fordultam, amelyeket úgy képzeltem el, mint egy nyakék gyöngyeit; kevéssé ismert, csaknem alázatos helyek felé, amelyek azonban mégis lehetővé teszik, hogy kicsiben megragadjuk azt, ami nagy és egyetemes." Mert pontosan ez történik ebben a könyvben is. A nyakék gyöngyei itt a rongyos ékszerdoboz alig csillámló strasszai vagy éppen igazgyöngyei, amiket ki kell emelni, fel kell mutatni, különben elzárva maradnak a kopott keretek között.
Most pedig pillantsunk közelebb: nehogy azt hihessük, hogy a magyar irodalomban nem volt jelen az útinaplóírás! Gondoljunk csak Petőfi Sándor Úti jegyzetek (1845) című munkájára! Sőt kortárs prózánkban is láthatunk törekvéseket a műfaj meghonosítására, bár elmondható, hogy valahogy mindig periférián maradtak ezek az egyébként izgalmas szövegek. Talán mert a magyarokra jellemző, hogy elég nehezen mozdulnak ki otthonról. Ki emlékszik például Szabó Magdának a Hullámok kergetése című, 1965-ben megjelent könyvére? Pedig a két munka rokonságban áll egymással, igaz, úgy, mint a tűz és a víz: mert míg Szabó Magda a Nyugatot láttatja (ne feledjük, akkoriban csak a kiváltságosok juthattak el Angliába, Dániába, Franciaországba), addig Kiss Noémi Keletre kalauzol, ahová ugyan mindenki könnyedén elérhet, ha akar, mégis kevesek indulnak el arrafelé. A távolság a kulcs mégis mindkettőben. És a kérdés: akarod-e látni, úgy, ahogy én? Felkerekedsz-e velem? Említhetném még előzményként Bán Zsófia úti szövegeit az Esti iskolából (csak hogy ne menjünk olyan messzire), vagy egy egészen kifordult példát, Márton László regényét, az Átkelés az üvegent, mely pompás műfaji játék, az útirajz átültetése egy képzelt birodalomba. De most menjünk tovább! Keressük meg, hol az indulási pont, miért és hová megy az Utazó!
Mert Kiss Noémi utazó. Pályája kezdete óta így definiálja magát. Első esszékötete Tájgyakorlatok címmel jelent meg 2003-ban, melyben szintén barangolásokra csábítja az olvasót, első novelláskötete, a Trans pedig másképpen, de szintén tájakról, utazásokról beszél. Az örök transzferérzés lenyomatai azok a szövegek is, s bár ott valódi novellákról van szó, az öndefiníció érvényben marad: "A nő mint hús, mint szív, mint utazás." Mindig úton van, átutazza a kultúrákat, a testet és a lelket, így férhet meg nála például Lemberg történetének aprólékos elmesélése egy kocsmabelső lefestése mellett. Nála a táj része lehet egy nő arca - szívesen beszél öregasszonyokról, csúnya és legszebb nőkről, helyi költözködőkről, a szegénység különböző formáiról vagy éppen a mezőgazdaságról. Itt kapcsolódik egy másik hazai hagyományhoz, az anekdotázó irodalomhoz, de szigorúan tartja az arányokat: nem tolódunk el a mesélés felé. Magáról az Utazóról keveset tudunk meg, azt is elejtett félmondatokból - én szeretem az ilyesfajta nyomozást. (Bár néha több személyesség jót tenne a szövegeknek. Itt is, mint a Trans esetében, beszélhetünk egyfajta hideg távolságtartásról, aminek nemegyszer jót tehetne egy picinyke engedékenység, egy adag oldás.) Mikor az erdélyi szászokról mesél, elejt ennyit: "Magyar gyerekkorral könnyű Romániába utazni, minden világos." Igen, minden világos. Vagy még mindig a szászoknál maradva: "...különben besúgásaik és az árulásaik is mind hamisak voltak. Menjetek el, mondták, mindenkinek jobb lesz így." Igen, ismerős vidéken vagyunk. Bejárjuk Galíciát, átrándulunk Szabadkára (ez itt műfaji rándulás is, az Angol iskolával egyetemben; a Geográfiai ficam egy vicces pikareszk, az Angol iskola őszinte hangú emlékezés a nagymamára), megnézzük Nagyváradot, Fickót (mily csodásan rímel a fikcióra!), szemezgetünk az ékszerdoboz kopár kincsei között. Utazásunk persze kulturális utazás is, ezt nem győzöm hangsúlyozni. Megelevenednek a vidék írói, ezzel is jelezvén, hogy minden íráson ott hagyja nyomát a táj: a könyvet például Celan-idézet indítja (Kiss Noémi második könyve Paul Celan költészetéről szólt), átszövik a Bruno Schulz- és a Gregor von Rezzori-idézetek. És ne feledkezzünk meg a könyv különös, száraz humoráról sem! Ahogy az Utazó kissé ferdén, kifordítva láttat. Ez a humor sose harsány, sose tolakodó, megbúvik, de átlengi a könyv egészét, ahogyan a költői játékok is, mert Kiss Noémi szívesen játszik a szavakkal, a jelentésekkel.
Kiss Noémi útijegyzetei tehát egyfelől valahol félúton vannak az útleírás és az útirajz között, másfelől félúton az útirajz és a novella között. Ez a műfaji játék, ez a távolságtartó személyesség adja a könyv legfőbb erényét. Ott van benne a (már említett) mozgatott tudásanyag, a tárgyszerű leírások szépirodalmi megoldásokkal váltakoznak, egy helyütt még egy vers is megfér a szövegben. Jó az útitársának lenni.
Magvető, 2009, 179 oldal, 2490 Ft
