Talán gyerekkoromban kellett volna elkezdeni. De gyerekkoromban csak azok jártak síelni, akik a dollárboltban vásároltak, volt fluoreszkáló játék kukacuk, vagy akiknek a fele rokonsága külföldön élt - szóval azok, akik valahogyan elég távol álltak tőlünk. A mi generációnk téli életéből (kevés kivétellel) hiányzott a síelés: szánkózni jártunk, korcsolyázni a Városligetbe, a bátrabbak a Pest környéki tavakra. Én persze korcsolyázni sem, mert egyszer hatalmasat estem egy megfagyott halfejen, ami egy életre eltérített a halkocsonyától is.
A síelés sohasem hiányzott. (És a teniszezés sem, ami szintén akkortájt lett divatos, de én még mindig szertornán gyötörtem magam, amikor a kisebbek már ezt a "sznob" sportot űzték.) Amikor a kilencvenes évek elején bevezették a sulinkban - ahol nyolcosztályos és négyosztályos gimnázium is működött - a síszünetet, nekem csak annyit jelentett, hogy ezeken a sportos napokon bűntudat nélkül dögölhettem napestig. Nem így a fiatalabbak! Húgomék sítáborba mentek, hol Szlovákiába, hol Olaszországba, voltak menő cuccaik (vagy béreltek), és kárörvendő jóslataim ellenére egyben és egészségesen (és barnán) tértek haza. Mindig irigykedtem kicsit, de aztán arra gondoltam, hogy a síelésben minden összpontosul, amit utálok: a hideg, a testmozgás, az időben felkelés és a túlzottan közösségi létforma elburjánzása.
Aztán szép lassan mindenki síelni kezdett.
A társaságban arról beszéltek, hogy legközelebb hová érdemes menni, hol vannak a legvadabb pályák, melyik felszerelés mire képes. Annyit hallgattam ezeket a beszámolókat, hogy lassan úgy éreztem, én magam is tudok síelni, hiszen ez semmiség. Ráadásul a tévében ment egy sorozat, már nem tudom, mi volt a címe, ami arra vállalkozott, hogy otthon, a képernyő előtt sajátíthass el mindent, amit a síelésről tudni kell. Pár adást végignéztem, síeltem a parkettán, homorítottam, és estem, irányban tartottam a lábamat. Csoda hát, hogy amikor ismerőseim megkérdezték, hogy a Graz melletti felolvasásunk után nincs-e kedvem pár napig síelni a hegyekben - egy hatalmas és pozitív igennel válaszoltam?
A barátnőmtől kölcsönkértem
a kellékeket, és rajta! Nagyon büszke voltam, mert hamar kiderült, hogy nekem van a legmenőbb felszerelésem: testhezálló fekete ruha, merész, messziről szikrázó flitterekkel, kövekkel kirakott nyúlszőr sísapka, ragyogó szemüveg. "Te aztán profi vagy!" - ismerték el a többiek.
A bajok a síléc felcsatolásával kezdődtek, de ezen valahogy túltettem magam - irány a pálya. Merészen kezdtem, de első nekilépésre estem egy hatalmasat. És bár elbotorkáltam a síliftig, az ismerőseim szemében villogni kezdtek az aggodalom első szikrái. "Nem akarsz egy kicsit bemelegíteni?" "Nem" - feleltem határozottan, és a jó ég tudja, hogyan, de felraktam magam a liftre. Aztán ahogy mentünk egyre feljebb és feljebb, a gombóc egyre terebélyesedett a hasamban: erről valahogy le kell szállni. Amikor a "végállomáson" erőltetett lazasággal hátravigyorogtam a többiekre, és kinyújtottam a bal lábam a kiszálláshoz, az beakadt a sílift oldalába. Visítottam, visszakapaszkodtam, a jármű könyörtelenül haladt tovább, s már a kanyar végénél tartottunk. Ekkor megállították a szerkezetet, egy biztonsági férfi káromkodva rohant felém, és leszedett.A többiek aggódva álltak a pálya elején. "Biztos, hogy tudsz síelni? Ez elég nehéz pálya. Nem kell egy oktató?" Ekkor már forrt bennem a düh, no meg a vágy, hogy csak azért is megmutassam: tudok síelni. Elrugaszkodtam. A következő pillanatban már fenéken csúsztam, egyre rémületesebb tempóban. Nem mertem mozdulni, mert akkor leoldódik a (kölcsön)síléc, és az életben meg nem találom. Kapaszkodtam a talajba, körülöttem vészes tempóban cikáztak a többiek. Azt hittem, itt a vég. Halálfélelemben valahogyan a szélre, a havas peremhez kúsztam. Ott leszedtem a léceket, és oldalazva-bukdácsolva eljutottam a középtájon elhelyezkedő hüttéig, ahol természetesen az akciós Jägert hirdették. Leültem a kipirult síelők közé, és csak úgy öntöttem magamba az italt. A negyedik után már arra gondoltam, hogy igenis tudok síelni, nem is értem, mi ingatott meg ebben. Felcsatoltam a léceket, elstartoltam újra. Ám valami nem működött: pár pillanattal később kifacsart pózban a hütte mögött találtam magam. A léc valahogy nem oldódott, iszonyú fájdalom a karomban és lábamban. Jeges szél kerekedett, kavarta a havat. Ekkor már sírtam, és hangosan kiabáltam, hogy "Hilfe, Hilfe", de senki nem hallotta. Tíz perc múlva egy nyugdíjas hölgy esett mellém, aki a férjét kereste kétségbeesetten. Egymást szabadítottuk ki, ő javasolta nekem a gyerekpályát. Háromnegyed óra múlva jutottam el oda. Irtó könnyűnek látszott, a kölykök suhantak, manővereztek. Öntudatosan álltam rajthoz, mondanom sem kell, én voltam az egyetlen felnőtt arrafelé. Nekilendültem, az eredmény pedig ugyanaz a hatalmas segges lett, mint korábban, a felnőttpályán. Csakhogy ott legalább nem álltak körbe röhögő kölykök. Felállni nem tudtam, egyre szánalmasabb pózokat vettem fel, már fájt mindenem. Mikor végre leértem, éreztem, hogy csak egy esélyem maradt: a szálloda étterme. Ott voltam estig. A másnapot kihagytam, a harmadikat is, az összeset. Amikor itthon visszaadtam a profi szerkót, és barátnőm megkérdezte, hogy tetszett a síelés, őszintén leírtam szenvedéseimet. A nyakamba borult. "Végre még valaki, aki tanúsíthatja, hogy ennél nincs borzalmasabb!" - lelkendezett. Majd hozzátette: "A síelés olyan, mint a dzsessz - mindenki elhiszi, hogy ez egy jó valami, mert annyian esküsznek rá, de igazándiból senki sem élvezi!" <
