Szuggesztív, egyfajta hármas oltárra emlékeztető kép fogadja a látogatót. Három hatalmas felvétel Hitlerről. Jól ismert felvétel mindegyik, az elsőn fiatal katonaként látjuk, amint dühösen-dacosan néz a lencsébe, a másodikon a hatalmat már birtokló, kiteljesedett diktátorra pillanthatunk, míg az utolsó egy fotómontázs, Hitler arcának megidézése az emblematikus bajusszal, egy halálfej szokásos szimbólumaival egybeapplikálva. Ám a fények változnak, ha mozdulunk, s a képek mögött felsejlenek először a munkanélküliek és a hajléktalanok - a talaj, amiből a vezér kinőtt -, másodszor az elvakult, vak és éljenző tömegmassza, míg harmadjára a teljes pusztítás képei. E tabló együttesen (és plasztikusan) rögtön elhelyezi a néző kiindulási és végpontját, tematizálja a tárlatot, mely nyolc egységre épül, és így vezet el a kezdetektől napjainkig. Mert tagadhatatlan, hogy a téma mindig aktuális, az utókor folyamatosan keresi a válaszokat a kérdések kérdésére: mégis miképp volt lehetséges? Hans-Ulrich Thamer történészprofesszor, a kiállítás kurátora szerint a Hitler-témától nem tudunk megszabadulni. Ezt erősíti meg az utolsó blokk is, mely a Hitler und kein Ende címet viseli, és azt mutatja be, miképp él tovább a Hitler-kép, hogyan változik a portré az utókor szemében, illetve milyen művészi és propagandaeszközökkel próbálták a háború után az egykor mindenható Führert deheroizálni. Belenézhetünk a Hitler-filmekbe (leghatásosabb az ismert Chaplin-paródia, mert ebben a kontextusban még inkább nyilvánvaló a nevetséges hasonlóság, és nem csak a bajusz miatt) a korai munkáktól egészen A bukásig, láthatunk festményeket, fotómontázsokat, pár szobrot. Roppant érdekes megtudni, hogy bár több művész (mind Kelet-, mind Nyugat-Németországban, többek között Werner Tübke, Sigmar Polke, Baselitz, Beuys) foglalkozott a háborús borzalmakkal, a holokauszttal műveiben, Hitler személye mégis csak ritkán lett megörökítve. Ilyen érdekes kivétel Ulrich Baehr Deutscher Torso VI.-ja 1972-ből, vagy Stefan Hunstein tizenhat részes fotószériája 1998-ból. A művészek leginkább az irónia, a figura kifordítása felől közelítenek az alakhoz, ezáltal is megfosztva őt heroikus tulajdonságaitól.
Ám nyilvánvalóan nem pusztán a művészeket foglalkoztatja mindez. Jó példa erre az egy teljes falat elfoglaló Spiegel-címlapszemle (a kilencvenes évek elejétől): negyvenöt felnagyított borító, mindegyiken Hitler képe díszeleg. Kimutatták, hogy évente minimum egyszer főoldalas téma lehet a Führer, és bizonyítottan máig példányszámnövelő bármi, ami róla szól. Mindezek tükrében még érdekesebb a tény, amit a Stern is kiemel elemző cikkében, hogy ez csupán a második kiállítás Németországban, amely címében Hitler nevét viseli (az első 1994-ben volt Münchenben, és az előzetes tervek ellenére nem vándorolhatott tovább Berlinbe, mert tartottak a radikális jobboldal kiszámíthatatlan reakcióitól).
Kérdés persze, hogy megmozdul-e valami egy hasonló kiállítás hatására. Az nyilvánvaló, hogy rengetegen kíváncsiak rá - bent csak apró lépésekben lehet haladni. De nem mondhatnám, hogy remegnek a falak: sok az ismert kép, az ezer helyen látott filmrészlet, amelyek sok eleve tudott dolgot tárnak elénk. Láttuk már Hitlert beszélni, szónokolni, láttunk nemzetiszocialista plakátokat eleget. Ami miatt mégis érdemes végigmenni az anyagon, az mindenképpen a tálalásban rejlik, valamint abban, hogy rengeteg emberközeli, személyes dolgot láthatunk, ami eddig így nem került a szemünk elé, vagy nem néztük meg eléggé.
Elsőként magáról a Führer-mítoszról tudhatunk meg mindent, a csodavárás természetéről, és arról, miképp lehet a csodákat szavakkal előidézni. A hitleri propagandagépezet megelevenedik előttünk, el tudjuk képzelni, hogyan hathatott ez az egyébként karikatúraszerű, leginkább őrjöngő dervishez hasonlatos, fura r-ekkel beszélő alak, aki a zászlók és magnetofonok segítségével nagy, mindenkinél hatalmasabb. A szervezők a tér minden lehetséges pontját kihasználták, és erre az elrendezésre szintén a hármas tagolás jellemző. A falon faliújságszerű, tematikus tablók kis képekkel és magyarázatokkal, a fejünk felett tévéképernyő nagyságú vetítőfelületek, középen vitrinekben vagy kötelekkel elkerítve használati tárgyak. Egyetlen példa: kiállítva áll egy újságkihordó masina, rajta a Völkischer Beobachter reklámfelirata. A falon pedig, vele szemben címlapok, uszító iratok, karikatúrák. Az egészet egy hozsannázó tömeget mutató filmrészlet egészíti ki: mindig összekapcsolódik a hang, a szöveg és a látvány. Láthatjuk, hogy a reménytelenség hogyan változik lépésről lépésre (a Volksgemeinschaftok, egyletek, egyenruhák bűvöletében) össznépi ópiummá. A legizgalmasabbnak a harmadik egységet tartom, amely gondosan rostált anyagokkal illusztrálja a teljes agymosást, az utolsó lépcsőfokot, mielőtt Németország Hitlerstaattá vált volna. A személyes történelem képei miatt lesz közeli és húsbavágó az egész. Amatőr filmek peregnek kivégzésekről (hirtelen véget ér a mozi, a kamera lerepül - mi történhetett?), családi képeket látni a nyomorról (a falon Hitler-képmás) vagy éppen a Vezérhez írt rajzos, hálatelt, lelkesültségtől lángoló leveleket, melyek egyikében egy falusi kissrác örvendezik afelett, hogy náluk már a település kilencven százaléka náci.
"Hitler hatalmát semmiképpen nem lehet a személyes tulajdonságaiból levezetni, elmagyarázni" - írja a kiállítás kísérőfüzete, és pazar, esszékkel, magyarázatokkal és lenyűgöző képanyaggal kiadott 327 oldalas katalógusa. Akkor hát hogyan? Konkrét választ persze nem kapunk, nem kaphatunk. Ellenben megismerhetjük a társadalmi-gazdasági együttmozgások hatásait, egy propagandagépezet ügyes trükkjeit, valamint azokat a szólamokat, melyek bármely korban hatásosak lehetnek.
Berlin, Deutsches Historisches Museum; 2011. február 6-ig
