"Verseimmel mindig szemben úszom az árral, / semmi küldetéstudat, útmutatás, lángolás, / vagy posztmodern mutatvány, viccesség, csavar, / földhözragadt, komor vagyok és érzelmes, / és folyton panaszkodom, / eszközeim pedig költőietlenek, / ha vannak egyáltalán eszközeim, / kritikusaim nem tudnak velem igazán mit kezdeni, / olvasóimhoz nem jutok el" - mondja meg őszintén az új kötetben Oravecz Imre (Irodalom). Én meg azt mondom, hogy igen: a két utolsó sort leszámítva körülbelül így fest a dolog. Bármilyen flottul is passzolna azonban az új költői korszak egylényegű, zárt énképéhez a meg nem értettség sérelemmítosza, ez sajnálatos módon tényszerűen nem igaz. Nem csak azért, mert az életműről kisebb könyvtárnyi tanulmány, kritikai elemzés, valamint egy kiváló monográfia született, hanem mert a szerző - legalábbis a Halászóember óta - olyan széles olvasói körben tekinthető népszerűnek, amilyenről