Hát énvelem ne szórakozzanak mindenféle velejükig sumák özvegyek! Nekem ne tördeljék nagy álságos módon, mintha élne, a kezüket! - horkant föl benne ´74 nyarának új eleme, hozadéka, korábban sohasem tapasztalt, az idő múlását mindennél hívebben tükröző nóvuma: a közelgő kamaszkor hírnökének tekinthető öntudat. Eleddig örökké meghátrált, szívott, nyelt, hallgatott, ha az asszony kikóválygott, s előadta a szokásost, pár perc erejéig szolgaian halkabbra vette a figurát; ha a pályán gólhelyzetben felborult egy betántorgó részeg, nem ordított, nem háborgott, nem rúgott bele - megvárta, míg lehúzta egy másik a lábánál fogva, sugarasan meghánytatta, s a fejét tartva, száját hüvelykujjal rutinosan kifeszítve megitatta borral, hogy talpra tudjon állni, s elérjen a háza előtt álló sámliig, ahol már a rosszullét mélypontján túljutva önerőből be bírt egy pohárral húzni, s csak akkor fejezte be a félbemaradt akciót. Nem mondja, hogy nem volt dühös, amikor az aktuális részeg már középkezdéskor, abban a szúrásban, ahogy kínkeservvel leültették, újra felemelkedett, mutatóujját az ég felé bökve jelentékeny kilengéssel igehirdetői pózba merevedett, mint aki valami nagyon fontosat akar mondani, de nem, nem találja hozzá a szavakat, pedig láthatóan nem tűr halasztást a dolog, aztán csuklik egyet, világosság gyúlik, megtalálja, azt mondja, hogy háböböbökurvaégbebebasztamazavason, és elindul, el az állat újra, azokkal széles, kitámasztós, tántorgó léptekkel, ahogy ezek jártak, a vakvilágba, csak úgy, előre, bele, hogy avval az irdatlan nagy, borral telt testével a kaput elsodorva, a hátvédsort ledöntve, ismét csak a játékra amúgy is éppen hogy alkalmas, mindösszesen nyolcszor nyolcas focipálya mértani közepén terüljön el tompa puffanással egy hatalmas porfelhőben, nem a vonalon túl, éppen ott. Nem mondja, mert nehéz volt megszokni, békében belátni, hogy Rensenbrink, Cruyff vagy Rep egyetlen kibaszott támadást nem bír befejezni egész nyáron anélkül, hogy egy hullarészeg hímnemű vagy női test a rúgásra lendülő lába előtt alig egy méterrel kidőlt faként ne feküdjön el, vagy hogy cselsorozatát egy intézkedő rendőr meg ne akasztaná, mégsem lázadozott - egyfelől a bátorság hiányzott, másfelől ott, őnáluk, a tények talaján be kellett ezt látni, a világ rendjéhez, a dolgok folyásához, a létezés koreográfiájához a folyamatos dőlés-borulás - nőhöz a férfi, télhez a hó, kutyához a sintér, lódenhez a gomb - szervesen és természetes módon hozzátartozott. Nyugodtan mondhatnánk hát úgy is, hogy a labdarúgás nevű sportág helyi változatába az ősidők óta bele volt kódolva a sűrűn bekóválygó, az öntudatlanságig részeg civilek aktív részvétele - folyamatos jelenlétük a futball gyakorlatának immanens és szabályszerű része lett.
Ez viszont már tényleg több a soknál - háborgott a nyakát nyújtogatva, mert még mindig nem jött a bizonyosságszerzés végett jó húsz perce beküldött követ -, hogy ez a mekkmester, ez az úriszabó, akit élő ember nem látott még varrni, ez is főszerepet kapjon itt, a világbajnokságon, mikor a tízes évek óta nem volt a lábán tornacsuka. Hollandia mégsem igazíthatja egy szabó állítólagos haláltusájához a taktikát. Én nem fogok egy hullát tekintetbe venni, srófolta magában a feltámadt dacot: amint lejelent az unokája, egyszer s mindenkorra szembenézek Keszi nénivel. Belemondom a képébe, hogy meg van halva Keszi bácsi, temesse el, ne rejtegesse itt. Nem, majd lábujjhegyen focizunk.
Kettő-kettő volt az állás, csinálta volna már, teljesen az agyára ment ez az elhúzódó kényszerszünet. Hogy´ nem bírja ez a gyerek, egy fél órája, tököm tele, egyértelmű módon felmérni a helyzetet? Pedig jobbnál jobb módszerekbe avattam be. Mit nem lehet eldönteni azon, hogy valaki él-e, vagy halott?! Közelebb ment, óvatosan belesett az ablakon. Keszi néni kisírt szemmel, hősiesen fércelt, a púpos segéd ütemesen nyomogatta a pedált a Singeren. Mivelhogy kuncsaftjuk évek óta nincsen, nyilván, gondolta, szemfedőt készítenek. De mit csinál Attila ennyi ideig. Nagyon lassan, hangtalanul beljebb nyomta a manapság ingatlannak hívott nyomortanya félig nyitott ajtaját. Ahogy megmozdult az ajtó, fejére hullt egy faldarab. Megvakarta, kirázta a hajából a vakolatot. Lába mellett kisurrant egy patkány, majd egy hiányos szőrzetű, végzetesen alultáplált, csontvázszerű, vézna macska támolygott elő: utánapillantott, de az üldözésre már nem maradt erő. Csend volt. Csak a Singer kattogott, s Keszi néni sóhajtott a műhelynek nevezett egyetlen szobában egy hatalmas nagyot. Lábujjhegyen beljebb lépett, hogy belásson a konyha résnyire tárt ajtaján. Életében nem érzett még ilyen büdöset. A doh, a penész, az emberi ürülék, a macskahúgy és a bor szaga valami egészen különleges kavalkáddá keveredett. Közel volt hozzá, hogy kiforduljon. Öklendezett. Attila, suttogta alig hallhatóan, de nem jött felelet. Csaknem teljesen sötét volt, alig jött be fény a parányi ablakon. Lélegzetét visszafojtva továbblopakodott. A konyha vízfoltokkal teli plafonjáról egy negyvenes villanykörte lógott, alatta fél bödön disznózsír, rozsdás sparhelt, egy megsárgult Déli Hírlap, szénkupac. És akkor meglátta - életében első ízben - az összetákolt dikón a rongyokkal betakart, hatalmas dunnákkal felpolcolt úriszabót. Érezte, ahogy kimegy a lábából az erő. Hát ő volna az. Hófehér, ragacsos tincsei oldalt a válláig, elöl az orráig lógtak, nem lehetett tőlük látni, nyitva van-e a szeme. Bőre színe a citromfagyiéra emlékeztetett. Vízrajzi térképként ütöttek át rajta a kék erek. A leselkedés közben felvett újabb szagminta alapján teste rohadhatott. A dikó szélére rogyott unokája valami emberi léptékeken túli, nyers, elemi kétségbeeséssel kapaszkodott bele. Feje a mellkason épp abban az ütemben mozgott, ahogy a másfél órát késő óra ingája járt a falon. Nem lehetett tudni, attól-e, hogy zihál a mell, vagy egyszerűen csak a zokogás okozta természetes rázkódás miatt.
