"De szép kis tó van itt, a város szélén" - lelkendeztem megérkezvén a finn Kisújszállásra. "Igen - nyugtázta a házigazdám, hangjában egy csipetnyi fölénnyel -, háromszor akkora, mint a Balaton. (Csak kétszer - a szerk.) Ez volt az a pillanat, amikor végérvényesen fel kellett fognom, hogy itt - hogy úgy mondjam - gyökeresen mások a távlatok. Pedig a kétórás autóút a néptelen országúton ráébreszthetett volna, hogy az emberanyag és a terület aránya az otthoni paraméterek alapján egyszerűen nem értelmezhető. Nincsenek autópályák, mert nem kellenek: kétórás utunk során hat szembejövő faszállítóból állt a hétköznap esti komplett forgalom.
Mi sem logikusabb, mint a hazától 2500 kilométerre doktorálni a magyar költészet tárgykörében, s minő páratlan szerencse, hogy a hivatalos procedúrának az egyetem hungarológiai tanszéke okán helyet adó település, Jyväskylä Sofi Oksanen városa és a skandináv punkok központja is. Miért, mióta s hogy kerültek ide: a helyiek közül senki nem tudott jelenlétükre magyarázattal szolgálni. Nem emlékszem, fogalmam sincs, egyszer csak megjöttek, mindig is itt voltak, vonogatták a vállukat. Petri Gyurinak mindenesetre egyáltalán nem lenne az ellenére, hogy verseiről a pesti Akadémia díszterme helyett a végtelen tajgából kiszakított kisvárosban vitatkozzanak, miközben az ablak alatt a fecskendőt pöckölgeti egy tarajos. A taréj egyébiránt itt egyáltalán nem tipikus: a helyi erőknél, akik - tegyük hozzá gyorsan - túlnyomó többségükben lányok, a következőképpen fest az autentikus viselet. Hátul felnyírt, elöl egy-két tincsben az állig lelógó piros, zöld vagy lila haj. Martens bakancs, több helyen megszaggatott mintás, combfixes fekete harisnya harisnyatartóval, ami kilátszik az egészen rövid miniszoknya alól, továbbá fekete melltartó és a vállról örökösen le-lecsúszó fekete bőrdzseki. Embere válogatja, nyilván van, akinek a fehér köpeny, a makkos smukk, a virágos otthonka vagy a klumpa, másnak a rendőr-egyenruha: az őszintét megmondva, ősz hajú doktoranduszunknak bejött ez a viselet, de lehet, hogy csak azért, mert Debrecenben viszonylag ritkán látott ilyet - ott inkább a dzsörzé kiskosztüm hódított a nők körében, kevésbé a lila haj és a heroin. És hát megint az arányok, a méretek: több száz főről van szó - ha a punkok háborút viselnének, teszem azt a metálosok ellen, ez a város több regimentet ki tudna állítani. Este a kikötőben a mólóra merészkedő kisebbséget - a népesség nem punk tagjait - körülbelül olyan elnyílt tekintetek követik, mint amikor Miskolcon a hetvenes években megjelentek a műszaki egyetemre politikai okokból felvett első négerek, csak itt nem mondják azt kinyújtott könyökkel, a mutatóujjukat rájuk irányítva, hogy dik má', nézzed má', ez még tőlednél is feketébb, geci.
Amúgy csak a csend, csak a nyugalom, a fenyők, a tavak, a jó levegő. Elférnek, ráérnek: minden finn lakosra jut egy dunántúlnyi terület. Helyben tanuló-tanító vendéglátóim szerint ebből a fölöttébb nyugodt lelkialkatból, békés természetből fakad, hogy a finnek alig háborúztak - a függetlenség nem kellett nekik olyan nagyon. Úgy voltak a szabadsággal, hogy ha volt, volt - de ha nem, úgy is jó volt: akkor a protektorátus is megfelelt. Egy laza svéd vagy orosz fennhatóság ellen olyan nagyon nem zohorált senki - ha dörmögtek is, a legelső útba eső szaunában kiizzadták a forradalmi hevületet. Meglocsolták jól a kályhát, hátba baszták magukat egy köteg nyírfaággal, s máris holnapra tolódott a forradalom. Elpárolgott, gőzzé vált a fölhorgadt önérzet, függetlenségi vágy. Jut eszembe, na, azt nem találtam, pedig egész héten át kerestem: autentikus finn szaunát. Miért is lenne, nevettek tudatlanságomon a helyiek: mindenkinek van otthon, ki sem adják az építési engedélyt anélkül, minek kéne nekik nyilvános is. Turisták errefelé egyáltalán nincsenek.
A testvéri finn nép punkokon kívül eső hányadáról annyit tudok nyilatkozni, hogy szőkék, szorgalmasak, dolgosak, s mindőjük feltűnően hosszú, nagydarab. A hazaúton ült le mellém az első másmilyen, de Tamperéig róla is kiderült, hogy svéd. Tampere egyébként, ahol át kellett szállnom, a világ legunalmasabb városa: semmiképp ne utazzanak oda, csak ha zsarolják vagy lőfegyverrel fenyegetik önöket. Nyilván nem véletlenül lett éppen Miskolc testvérvárosa - már kezdő újságolvasó koromban feltűnt, mennyit cikkezik Tamperéről az Észak-Magyarország, s hogy a sűrűn érkező delegációknak mindig ugyanaz a programja: napközben gyár-, este pedig pincelátogatás. Arról persze a sajtó sohasem számolt be, mi aratott nyelvrokonaink körében nagyobb sikert: a Lenin Kohászati Művek vagy a Kisavas - ha megkérdez most róla bárki, magam a pincesorra szavazok. A nyelvrokonságról pedig csupán annyit így a végén, hogy szerintem nagy hülyeség az egész. Mondják már meg, mi az úristenben hasonlít egymásra az, hogy Rautatieasema és állomás? Hangzásban? Írásmódban? Vagy talán a kiejtés? Úgyhogy én ezt a teóriát - ha egyáltalán tartja még magát - e helyről cáfolom: karattyolásuktól olyan fejfájást kaptam, hogy elbólintottam a reptéri transzferjáraton, s mikor felébredtem, tisztára úgy láttam, hogy a rénszarvas a közlekedési tábláról rám vigyorog. Igaz, öt napja nem aludtam egy rendeset már akkor, hisz az évszaknak megfelelően épp az örök világosság fényeskedett. A sötétség élő embernek még olyan jól nem esett, mint a nagy táskás kisdoktornak, ahogy vonszolódott utolsó erejéből - a magyar légi utaztatás nagyobb dicsőségére - az elérhetetlen távolba vesző épület felé a ferihegyi betonon.
