Egotrip extra

Kifutó széria

– Keleti kilátások revisited –

  • Keresztury Tibor
  • 2019. november 3.

Egotrip

Ebben a szép és modern, minden igényt kielégítő intézményben, ahonnan egy kisimított sajtpapíron tudósításomat adom, egyenként rajzolva meg a betűket, mint elsőben, szépen dolgozz, ne pacázz, fiam, meghalni és meggyógyulni egyaránt öröm lehet. Adnak enni, törődnek veled, béke van és nyugalom: egész ritkán töri meg a csendet jajkiáltás, halálhörgés, siralom. Néha kitolnak egy lepedővel letakart testet zörgő kerekű ágyakon, de erre sem kapja fel a fejét senki – ágyszomszédja le sem teszi az újságot a kezéből, odapillant, azt mondja, hümm, megnyalja az ujját, lapoz.

Vendéglátóim egyágyas apartmanban szállásoltak el, az addiktológia és a szívemnek oly kedvesen otthonos patológia közelében, s nehéz volna semmi összefüggést sem látni a kitüntetett bánásmód és az érkezéskor a nevem előtt nyomatékkal hangsúlyozott „dr.” között. Az egyébiránt színvonalas PhD-értekezésem kései megvédésének azóta sem vettem semmiféle hasznát, itt azonban aranyat ér. Úgyhogy szívből tanácsolom mindenkinek, aki beteg, hogy mielőbb doktoráljon le: garantáltan senki sem fog ügyvédre, bíróra – pláne holmi ágrólszakadt kisbölcsészre – gyanakodni, a bemutatkozástól kezdődően az osztály teljes állománya kollégaként tekint rád, és ennek megfelelően bánik majd veled esetleges felépülésedig vagy sajnálatos elhullásodig. Hátránya, hogy onnantól az orvos latinul beszél, úgy értékeli ki a leleteidet, ekképp pedig – tekintve, hogy semmit nem értesz belőle – a diagnózisodhoz sem jutsz közelebb, de ez is csak az első tíz évben zavaró.

Itt minálunk, a hierarchia csúcsán a free style kategória saját lábon járó versenyzői helyezkednek el – magam is ebben indulok. Parádés, egészséges állapotban kivitelezhetetlen mozgásformák egész sora csodálható meg a folyosón – van, akinek csak a feje ráng a nyakán, egész testében csupán ritkán remeg, de a végső győzelemre is esélyes sporttárs például egyszerre bokszolja és rugdossa térdből boszorkányos ügyességgel és sebességgel maga előtt járás közben a levegőt. Holmi egyszerű sántításra és lebénult kézre nem adnak itt pontot – ahhoz, hogy éremesélyes légy, minimum egyszerre kell tudnod rángani, remegni és vonaglani. A falat súroló folyosói gyakorlatainkat párás szemmel, irigykedve nézik az egyéb kategóriákban induló amputáltak, járókeretesek, botosok, mankósok, kerekesszékesek. A pszichiátriáról időnként átkolbászol hozzánk egy-egy eltévedt elmebeteg, egy darabig ledermedve nézi fergeteges műsorszámainkat, aztán jókedvűen nagyot kurjant, mind meghaltok, buzik! Ez, mondjuk nem újdonság, friss hír itt minálunk senkinek, nem is reagálunk, egyikünk legyint csupán a csonkjával, s azt dörmögi, remélem, minél hamarabb.

Megjönnek a látogatók, leülnek az ágy szélére, mit mond a doktor úr, semmit. Rántott csirkét hoztam, mondtam, hogy ne hozz. Egy fél órát hallgatnak még becsületből, aztán fészkelődni kezdenek. Jó szívemből, természetemből és neveltetésemből kifolyólag leülök egy lehajtott fejű úr mellé a folyosón a padra, akihez nem jött senki, érdeklődvén hogyléte felől. Gerincvelő-gyulladás és vastagbélrák, mondja, de most stroke-kal vagyok itt. Berekesztem a beszélgetést, s mielőtt elájulok, felpattanok, elmenekülök. Legalább ő tudja. Zenitjén túljutott agyamban évek óta zakatol egy mondat, a diagnózis teljes biztonsággal a boncolás során lesz felállítható.

Várni. Várni a vizitre, vérnyomásmérésre, MR-re, CT-re, várni főnővérre, gyógytornászra, a tüneményes professzor úrra, a masszőrre, vizsgálatra, eredményre, székletre, gyógyszerre, reggelire és ebédre. Várni a hajnalra, majd a délutánra; várni, hogy elteljen végre a nap. Várni új hírre, újabb leletekre, várni, hogy valaki valamit majd mondani fog. Várni a csodára, várni biztatásra, hogy mégsem úgy lesz, ahogy. Várni akármire. Várni bármire, ami jön. Várni a ha…, ha…, hapci! Egészségemre! Kicsit meghűltem itt írás közben, úgy tűnik. Biztos a huzat.

Kisvártatva bealkonyul, majd nem meglepő módon este lesz. A személyzet az éjszakás nővérkét leszámítva hazamegy. Magunkra maradunk. Egy adag egyensúlyzavaros. A szomszédos osztályon valaki, mint aki megveszett, teli torokból, ütemesen ordítozni kezd: Piroska! Piroska!! Piroska!!! Az ablakban állok. Érzem, ahogy megérkeznek a legelső őszi fuvallatok. A madarak a fákról időközben elhúztak a vérbe, az agyból ürülni kezd a kontrasztanyag. A leszedált, rehabos ginások kirajzanak a Tüdőgondozóba, ahogy a kert egy bentről nem belátható, dohányzásra használt szegletét nevezik. Felszáll a füst, de nem ám csak úgy tekeregve, mint a pápaválasztásnál, hanem mint egy ausztrál bozóttűznél, úgy. Várják, hogy felhangozzanak az utca irányából a Baracskáról, Tökölről, Állampusztáról és a többi vidám helyről ismerhető egyezményes füttyjelek.

Tökélyre fejlesztett, egyedi járástechnikámmal a néptelen folyosón szokásos éjjeli kűrömet futom. Kong a csend. A hatos kórteremből szűrődik ki csupán diszkrét jajveszékelés, jaj istenem, meghalok. Én pedig fejemet fölszegve, hősként vonszolódva, büszkén, miként egy champion, Pillangó sokadik szökése utáni szavait mormolom magamban némán, ahogy a tengerről egy kókusszal megtömött zsákba kapaszkodva felkiált: Nem törtök meg, nyavalyások! Még mindig élek! Még mindig életben vagyok!

 

 

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.