Vendéglátóim egyágyas apartmanban szállásoltak el, az addiktológia és a szívemnek oly kedvesen otthonos patológia közelében, s nehéz volna semmi összefüggést sem látni a kitüntetett bánásmód és az érkezéskor a nevem előtt nyomatékkal hangsúlyozott „dr.” között. Az egyébiránt színvonalas PhD-értekezésem kései megvédésének azóta sem vettem semmiféle hasznát, itt azonban aranyat ér. Úgyhogy szívből tanácsolom mindenkinek, aki beteg, hogy mielőbb doktoráljon le: garantáltan senki sem fog ügyvédre, bíróra – pláne holmi ágrólszakadt kisbölcsészre – gyanakodni, a bemutatkozástól kezdődően az osztály teljes állománya kollégaként tekint rád, és ennek megfelelően bánik majd veled esetleges felépülésedig vagy sajnálatos elhullásodig. Hátránya, hogy onnantól az orvos latinul beszél, úgy értékeli ki a leleteidet, ekképp pedig – tekintve, hogy semmit nem értesz belőle – a diagnózisodhoz sem jutsz közelebb, de ez is csak az első tíz évben zavaró.
Itt minálunk, a hierarchia csúcsán a free style kategória saját lábon járó versenyzői helyezkednek el – magam is ebben indulok. Parádés, egészséges állapotban kivitelezhetetlen mozgásformák egész sora csodálható meg a folyosón – van, akinek csak a feje ráng a nyakán, egész testében csupán ritkán remeg, de a végső győzelemre is esélyes sporttárs például egyszerre bokszolja és rugdossa térdből boszorkányos ügyességgel és sebességgel maga előtt járás közben a levegőt. Holmi egyszerű sántításra és lebénult kézre nem adnak itt pontot – ahhoz, hogy éremesélyes légy, minimum egyszerre kell tudnod rángani, remegni és vonaglani. A falat súroló folyosói gyakorlatainkat párás szemmel, irigykedve nézik az egyéb kategóriákban induló amputáltak, járókeretesek, botosok, mankósok, kerekesszékesek. A pszichiátriáról időnként átkolbászol hozzánk egy-egy eltévedt elmebeteg, egy darabig ledermedve nézi fergeteges műsorszámainkat, aztán jókedvűen nagyot kurjant, mind meghaltok, buzik! Ez, mondjuk nem újdonság, friss hír itt minálunk senkinek, nem is reagálunk, egyikünk legyint csupán a csonkjával, s azt dörmögi, remélem, minél hamarabb.
Megjönnek a látogatók, leülnek az ágy szélére, mit mond a doktor úr, semmit. Rántott csirkét hoztam, mondtam, hogy ne hozz. Egy fél órát hallgatnak még becsületből, aztán fészkelődni kezdenek. Jó szívemből, természetemből és neveltetésemből kifolyólag leülök egy lehajtott fejű úr mellé a folyosón a padra, akihez nem jött senki, érdeklődvén hogyléte felől. Gerincvelő-gyulladás és vastagbélrák, mondja, de most stroke-kal vagyok itt. Berekesztem a beszélgetést, s mielőtt elájulok, felpattanok, elmenekülök. Legalább ő tudja. Zenitjén túljutott agyamban évek óta zakatol egy mondat, a diagnózis teljes biztonsággal a boncolás során lesz felállítható.
Várni. Várni a vizitre, vérnyomásmérésre, MR-re, CT-re, várni főnővérre, gyógytornászra, a tüneményes professzor úrra, a masszőrre, vizsgálatra, eredményre, székletre, gyógyszerre, reggelire és ebédre. Várni a hajnalra, majd a délutánra; várni, hogy elteljen végre a nap. Várni új hírre, újabb leletekre, várni, hogy valaki valamit majd mondani fog. Várni a csodára, várni biztatásra, hogy mégsem úgy lesz, ahogy. Várni akármire. Várni bármire, ami jön. Várni a ha…, ha…, hapci! Egészségemre! Kicsit meghűltem itt írás közben, úgy tűnik. Biztos a huzat.
Kisvártatva bealkonyul, majd nem meglepő módon este lesz. A személyzet az éjszakás nővérkét leszámítva hazamegy. Magunkra maradunk. Egy adag egyensúlyzavaros. A szomszédos osztályon valaki, mint aki megveszett, teli torokból, ütemesen ordítozni kezd: Piroska! Piroska!! Piroska!!! Az ablakban állok. Érzem, ahogy megérkeznek a legelső őszi fuvallatok. A madarak a fákról időközben elhúztak a vérbe, az agyból ürülni kezd a kontrasztanyag. A leszedált, rehabos ginások kirajzanak a Tüdőgondozóba, ahogy a kert egy bentről nem belátható, dohányzásra használt szegletét nevezik. Felszáll a füst, de nem ám csak úgy tekeregve, mint a pápaválasztásnál, hanem mint egy ausztrál bozóttűznél, úgy. Várják, hogy felhangozzanak az utca irányából a Baracskáról, Tökölről, Állampusztáról és a többi vidám helyről ismerhető egyezményes füttyjelek.
Tökélyre fejlesztett, egyedi járástechnikámmal a néptelen folyosón szokásos éjjeli kűrömet futom. Kong a csend. A hatos kórteremből szűrődik ki csupán diszkrét jajveszékelés, jaj istenem, meghalok. Én pedig fejemet fölszegve, hősként vonszolódva, büszkén, miként egy champion, Pillangó sokadik szökése utáni szavait mormolom magamban némán, ahogy a tengerről egy kókusszal megtömött zsákba kapaszkodva felkiált: Nem törtök meg, nyavalyások! Még mindig élek! Még mindig életben vagyok!
