Egotrip extra

Kifutó széria

– Keleti kilátások revisited –

  • Keresztury Tibor
  • 2019. november 3.

Egotrip

Ebben a szép és modern, minden igényt kielégítő intézményben, ahonnan egy kisimított sajtpapíron tudósításomat adom, egyenként rajzolva meg a betűket, mint elsőben, szépen dolgozz, ne pacázz, fiam, meghalni és meggyógyulni egyaránt öröm lehet. Adnak enni, törődnek veled, béke van és nyugalom: egész ritkán töri meg a csendet jajkiáltás, halálhörgés, siralom. Néha kitolnak egy lepedővel letakart testet zörgő kerekű ágyakon, de erre sem kapja fel a fejét senki – ágyszomszédja le sem teszi az újságot a kezéből, odapillant, azt mondja, hümm, megnyalja az ujját, lapoz.

Vendéglátóim egyágyas apartmanban szállásoltak el, az addiktológia és a szívemnek oly kedvesen otthonos patológia közelében, s nehéz volna semmi összefüggést sem látni a kitüntetett bánásmód és az érkezéskor a nevem előtt nyomatékkal hangsúlyozott „dr.” között. Az egyébiránt színvonalas PhD-értekezésem kései megvédésének azóta sem vettem semmiféle hasznát, itt azonban aranyat ér. Úgyhogy szívből tanácsolom mindenkinek, aki beteg, hogy mielőbb doktoráljon le: garantáltan senki sem fog ügyvédre, bíróra – pláne holmi ágrólszakadt kisbölcsészre – gyanakodni, a bemutatkozástól kezdődően az osztály teljes állománya kollégaként tekint rád, és ennek megfelelően bánik majd veled esetleges felépülésedig vagy sajnálatos elhullásodig. Hátránya, hogy onnantól az orvos latinul beszél, úgy értékeli ki a leleteidet, ekképp pedig – tekintve, hogy semmit nem értesz belőle – a diagnózisodhoz sem jutsz közelebb, de ez is csak az első tíz évben zavaró.

Itt minálunk, a hierarchia csúcsán a free style kategória saját lábon járó versenyzői helyezkednek el – magam is ebben indulok. Parádés, egészséges állapotban kivitelezhetetlen mozgásformák egész sora csodálható meg a folyosón – van, akinek csak a feje ráng a nyakán, egész testében csupán ritkán remeg, de a végső győzelemre is esélyes sporttárs például egyszerre bokszolja és rugdossa térdből boszorkányos ügyességgel és sebességgel maga előtt járás közben a levegőt. Holmi egyszerű sántításra és lebénult kézre nem adnak itt pontot – ahhoz, hogy éremesélyes légy, minimum egyszerre kell tudnod rángani, remegni és vonaglani. A falat súroló folyosói gyakorlatainkat párás szemmel, irigykedve nézik az egyéb kategóriákban induló amputáltak, járókeretesek, botosok, mankósok, kerekesszékesek. A pszichiátriáról időnként átkolbászol hozzánk egy-egy eltévedt elmebeteg, egy darabig ledermedve nézi fergeteges műsorszámainkat, aztán jókedvűen nagyot kurjant, mind meghaltok, buzik! Ez, mondjuk nem újdonság, friss hír itt minálunk senkinek, nem is reagálunk, egyikünk legyint csupán a csonkjával, s azt dörmögi, remélem, minél hamarabb.

Megjönnek a látogatók, leülnek az ágy szélére, mit mond a doktor úr, semmit. Rántott csirkét hoztam, mondtam, hogy ne hozz. Egy fél órát hallgatnak még becsületből, aztán fészkelődni kezdenek. Jó szívemből, természetemből és neveltetésemből kifolyólag leülök egy lehajtott fejű úr mellé a folyosón a padra, akihez nem jött senki, érdeklődvén hogyléte felől. Gerincvelő-gyulladás és vastagbélrák, mondja, de most stroke-kal vagyok itt. Berekesztem a beszélgetést, s mielőtt elájulok, felpattanok, elmenekülök. Legalább ő tudja. Zenitjén túljutott agyamban évek óta zakatol egy mondat, a diagnózis teljes biztonsággal a boncolás során lesz felállítható.

Várni. Várni a vizitre, vérnyomásmérésre, MR-re, CT-re, várni főnővérre, gyógytornászra, a tüneményes professzor úrra, a masszőrre, vizsgálatra, eredményre, székletre, gyógyszerre, reggelire és ebédre. Várni a hajnalra, majd a délutánra; várni, hogy elteljen végre a nap. Várni új hírre, újabb leletekre, várni, hogy valaki valamit majd mondani fog. Várni a csodára, várni biztatásra, hogy mégsem úgy lesz, ahogy. Várni akármire. Várni bármire, ami jön. Várni a ha…, ha…, hapci! Egészségemre! Kicsit meghűltem itt írás közben, úgy tűnik. Biztos a huzat.

Kisvártatva bealkonyul, majd nem meglepő módon este lesz. A személyzet az éjszakás nővérkét leszámítva hazamegy. Magunkra maradunk. Egy adag egyensúlyzavaros. A szomszédos osztályon valaki, mint aki megveszett, teli torokból, ütemesen ordítozni kezd: Piroska! Piroska!! Piroska!!! Az ablakban állok. Érzem, ahogy megérkeznek a legelső őszi fuvallatok. A madarak a fákról időközben elhúztak a vérbe, az agyból ürülni kezd a kontrasztanyag. A leszedált, rehabos ginások kirajzanak a Tüdőgondozóba, ahogy a kert egy bentről nem belátható, dohányzásra használt szegletét nevezik. Felszáll a füst, de nem ám csak úgy tekeregve, mint a pápaválasztásnál, hanem mint egy ausztrál bozóttűznél, úgy. Várják, hogy felhangozzanak az utca irányából a Baracskáról, Tökölről, Állampusztáról és a többi vidám helyről ismerhető egyezményes füttyjelek.

Tökélyre fejlesztett, egyedi járástechnikámmal a néptelen folyosón szokásos éjjeli kűrömet futom. Kong a csend. A hatos kórteremből szűrődik ki csupán diszkrét jajveszékelés, jaj istenem, meghalok. Én pedig fejemet fölszegve, hősként vonszolódva, büszkén, miként egy champion, Pillangó sokadik szökése utáni szavait mormolom magamban némán, ahogy a tengerről egy kókusszal megtömött zsákba kapaszkodva felkiált: Nem törtök meg, nyavalyások! Még mindig élek! Még mindig életben vagyok!

 

 

Figyelmébe ajánljuk

„Rá­adásul gonosz hőseinek drukkol”

A több mint kétezer strófás Nibelung-ének a középkori német irodalom talán legjelentősebb műve. Hogyan lehet ma aktuális egy 800 éves irodalmi mű? Miért volt szükség egy új magyar változatra? Erről beszélgettünk Márton László író-műfordítóval öt évvel ezelőtt. Idézzük fel a cikket!

Balatonföldvári „idill”: íme az ország egyetlen strandkikötője

  • narancs.hu

Dagonya, vagy a legtisztább balatoni homok? Ökokatasztrófa, vagy gyönyörűség? Elkészült a vitorláskikötő Balatonföldvár Nyugati strandján; július, vagy ha úgy tetszik, a balatoni főszezon első hétvégéjén néztük meg, valóban ellentétes-e a „józan ésszel”, hogy strand és kikötő ugyanazon a területen létezzen.

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”