Keresztury Tibor

Máma már nem

  • Keresztury Tibor
  • 2020. május 23.

Publicisztika

Járványnapló

10:17 A szokásos hatalmas szívdobbanással, tökig leizzadva ébredek. Már egyszer felébredtem kilenckor is, de akkor éppen nyúztak, félig már megvoltak a bőrrel, készítették a csontozókéseket a védőruhás szakemberek, úgyhogy fejemre húztam a paplant gyorsan, erre én nem vagyok kíváncsi, s az ég kegyelménél fogva sikerült is elájulnom rögtön újra, még mielőtt kezdetét vette volna a csontozás. Ám sajnálatos módon most sem jártam jobban: műtőasztal helyett a Stalkerben ébredtem, a Zóna kellős közepén, percekig tartott eldöntenem, ez már maga a keserű valóság, vagy még mindig csak az álom. Egyik sem, jöttem rá darab idő múlva, lassan tisztuló tudattal, mérhetetlen megkönnyebbüléssel: se nem álom, se nem a valóság, ez csupán a jövő! Na, akkor jól van, el lehet indítani a felkelés műveletét, a jövő még nem kezdődött el.

 

10:42 A felülés hamar megvolt, a lábra állás viszont már nem volt annyira sikeres, tekintve hogy ma reggelre ismét duplájára dagadt a sánta lábam térde, fájdalmas volt súlyt helyezni rá. Vissza is huppantam az ágyra, aminek az volt a hátránya, hogy meg kellett ismételnem immár a víztől, vértől, gennytől feldagadt térd tudatában az ülő testhelyzetből történő felállás embert próbáló feladatát. Szerencsére nagy rutinom van már benne, a műveleti terv régóta kész: két ökölre támaszkodni, bal láb behajlít, a jobb kinyújtva, testsúlyt a balra helyezve jöhet a felállás – az egyensúlyra vigyázz! Evvel is megvolnánk, lehet kacérkodni avval a gondolattal, hogy néhány lépést a nem túl távoli jövőben bátran megteszünk. Mégse ácsorogjunk hosszú órákig itt!

 

11:30 Kitörő örömmel konstatálom, hogy a felöltözésben hozom a szintidőt. A fogmosás járt csupán némi nehézséggel, holott régen elsajátítottam már a megfelelő technikát: a fogkefét a béna jobb kezemben tartva húzgálom rajta, mint aki tiltakozik, a fejemet. Nem, nem, intem vagy hússzor a fejemmel, holott nem kérdezett tőlem senki semmit, és hipp-hopp, máris tiszták a fogaim. Beveszem a gyógyszereimet. Közben elkészül az aznapi haditerv is, ami megegyezik az előző napiakkal: folytatni a Hűlt helyem című, optimista kicsengésű, életvidám kéziratot. Előtte jön azonban három presszókávé egyben, s a teraszon két szál arany Marlboro. Mindeközben megtekintem, hogy áll a természet a fű, a bokrok s egyéb látnivalók vonatkozásában. Néztem a fát, zöldül-e már. De csak egy kopasz galamb tollászkodott rajta.

 

13:04 Ebédidő. A kéziratnak így már csak utána fogok majd neki. Megspórolok evvel egy nettó felmászást a tetőtérbe, tiszta nyereség. Meg enni, ameddig van mit, amúgy is muszáj ugyebár. Spenót tükörtojással, egészséges, nem túl laktató. Utána egy hosszú kávé következik, és két szál Marlboro.

 

14:16 Fegyelmezett körültekintéssel, a jobb lábamat nem terhelve felkúszom a dolgozószobámba, bekapcsolom a laptopom. Elkezdenek zuhogni rám a hírek, végeérhetetlenül. Semmi új. Tömegméretekben nőtt tegnap óta a fertőzöttek és a halottak száma, a járvány világszerte nagyobb fokozatba kapcsolt, nálunk pedig igazából csak most kezdődik el. Szorongó kipcsak: azon nyomban padlót fogok. New Yorkban tízezer férőhelyes tömegsírt ásnak a rabok. Fiatalok, gyerekek, tíz újszülött a fertőzöttek között. A gazdaság világszerte hamarosan összeomlik, az egészségügy nem bírja a terhelést. Lebénulok. Nem tudom levenni a monitorról a szemem. Olvasok, de közben látom magam az enyéimmel, ahogy a Zónában csonttá soványodva ehető gyomokat keresünk, gyökeret eszünk. Ettől azonnal köhögnöm kell, nem is egyet, mindjárt kettőt, mintha megakadt volna a gyökér a torkomon. Mi ez, ha nem az, rémüldözök, holott én a halállal elvileg tegező viszonyban vagyok: hogy mást ne mondjak, a szülészetről a patológiára vittek haza az ideihez képest felhőtlenül boldog hatvankettes békeévben a szüleim, ki sem kellett lépniük a debreceni klinika kapuján.

 

16:49 A friss hírek hatására eszembe jut, hogy magam is a fokozott kockázatú populációba tartozom. A kezem rögvest remegni kezd. Ekkor válik világossá, hogy esélyem sincs megnyitni a Hűlt helyem nevű fájlt ma sem. Hogy történjen valami, ami a pánikból kimozdít, felhívom a barátomat, ő hogyan viseli. Az eleje kemény volt, mondja, de mióta sikerült érintésmentes kiszállítással nagy tételben dobozos termelői bort kedvező áron beszereznie, már lényegesen könnyebb a védekezés, azt az egyet leszámítva, hogy a közlekedés a rekeszektől a lakásban gyakorlatilag ellehetetlenült. Ettől halványan megélénkülök. Elviszem sétálni a tizenhét éves kutyát. Délutáni magánszámunk, bármelyik cirkuszban felléphetnénk vele. Ő a bal lábára sántít, én a jobbra, így tökéletes összhangban haladunk méter/perc sebességgel a közeli park felé. Az utca kihalt, egy szőrét vesztett, csupasz macska iszkol át csak rajta, művészi értékű vánszorgásunknak élő szemtanúja nincs. Hazaérünk, olvasok egy szűk órácskát, hogy avval is teljen az idő, gondolom, de mint mikor részegen szeretne az ember művelődni, fut a betű, feladom.

 

18:45 A nap mazochista szakasza következik, nettó önkínzás, csak hogy tudjam, hol vagyunk, mire számíthatunk: az időrend kijelölte lejtmenetben megtekintem az ATV, a HírTv és az M1 híradóit. Nincs bennük semmi új, az emberek hullanak, csapataink harcban állnak, változatos módszerekkel zajlik a háború a vírus, az EU, a hazájukat vesztett ágrólszakadt nyomorultak és egy öreg bácsi ellen. Van, ahol élőerőre, fegyveres jelenlétre van szükség, így az utcára rosszkor kimerészkedő nyugdíjasok, a túl sokáig levegőző renitensek ellen, de Brüsszelnek például elég időnként megpöckölni az orrát miheztartás végett, mint ahogy a feledhetetlen emlékű Sziveri János fricskázta meg az ajtót rátörve az öblös foteljébe süppedt tanácselnökét, felszólítván, hogy ne sunnyogjon itt a városházi irodája mélyén, hanem haladéktalanul emelje fel az irodalomra fordított támogatás összegét. A híradók végére, ahonnan nincs már lejjebb, kiderül, hogy jól állunk mind a négy fronton, a műveleti terv szerint zajlanak a hadműveletek, az operatív törzsek operatív döntéseket hoznak, kórházparancsnokok a helyükön. A világ legnagyobb repülőgépén tonnaszám érkezik a testvéri Kínából a védekezéshez szükséges felszerelés, a tehetetlen Nyugattal szemben a kormányra és a Türk Tanácsra a négy égtáj felé kiküldött fürkészek és portyázók jelentése szerint minden körülmények között számíthatunk.

 

20:30 A büntetésből magára mért kínzó agymosást önsorsrontó kéjjel abszolválva e mozgalmas és eseménydús napnak végén elcsigázott krónikásuk elpihen. Nix ugribugri, máma már nem hasad tovább. Megnézi a 2016-os foci-Eb soros mérkőzését újra, s ha azt gondolnák, innen már nincs tovább, kampó, végleg kifingott az ürge, elárulom, tévedni tetszenek: a meccs után ugyanis tevőleges lelkierő híján úgy marad a tv, és onnantól jöhet Columbo, Bud Spencer, Jakupcsek, a kis faszom, bármi, amit aznapra adnak a parasztnak a szolgáltatók. Öt perc után már nem is tudja, mit lát, melyik csatorna ez, ki a gyilkos, mi a sztori, s egyáltalán: kik azok ott a képernyőn – mindegy, csak ne kelljen gondolkozni, csak ne kelljen félni és rettegve félteni őket, mindegy, hogy mi megy, tényleg, csak ne ez, ne ez, csak ne ez legyen; ne azt kelljen látnia, ami van.

 

 

Neked ajánljuk