Azt hiszem, a médias réseként nyugodtan kijelenthetem, hogy hívük a nehézségek ellenére jó évet zár, ami tisztán látszik abból, hogy a fentebbi Krasznahorkai-idézetet most itt, az Önök szeme láttára véghezvitt csúsztatással büntetlenül az 1998-as esztendőre vonatkoztathatja, s nem fordul le azonnal a székről az eredeti kijelentés keltette rosszullét okán, torzóban hagyva ebből kifolyólag, bánatukra, a számvetést. Óvakodjunk mégis attól, hogy az ájulás hiányát olyan eredményként könyveljük el, amitől most már önfeledten hátradőlve ropizhatunk. Nem, tisztelt emberek, ettől még nem simul ki egyetlen revizor homlokán sem a ránc, nem szignózza nekünk laza csuklómozdulattal senki a számlakönyveket. Nem beszélve arról, hogy filozófiánk sarkköve itt a Küküllő utcában éppen abban áll, amit úgy fogalmaz meg elvontan a költő, hogy sohasem elég.
Ebben a szellemben kezdtük meg az évet, s hogy szükség volt az elszántságra, emlékszünk még, kedves barátaim. Ha azt mondom, mélyről jöttünk, az csak súrolja a lényeget. A mutatók leromlottak, megállt a termelés gyakorlatilag. Túlélésre játszott a kisüzem, a kitűzött cél reálisan nem tudott más lenni, mint a holnapi nap. Vegetáltunk nyakig az iszapban, vetésre sem gondolhattunk, nemhogy, ugye, az aratás. Bódítottuk perspektíva híján az agyat, ne kelljen felmérni a kilátásokat, de ettől csak még inkább veszni látszott a jövő. Megrekedt a beállt ködben az ügymenet, a gatya összeszarva, hibáztattuk a körülményeket. Aztán a sors adott még egy kölcsönt, másrészt, ugye, a vasakarat. És talpra álltunk, kérem tisztelettel, megy a rezsó, főzőcskézünk, abból, ami lényegünk szerint adva van: kifejlett technika, balkáni alapanyag, nyugati módszerek, keleti érzület.
Most nem kéne meghátrálni egyebekben sem. Nevezetesen a Diósgyőr dobogós esélyeire, konkrétan pedig az alkoholra és a házon kívüli paráználkodásra gondolok, mint aminek elhagyása idei tétel a bevételi oldalon. Az előbbiről már elmondtam menet közben a lényeget, az utóbbival kapcsolatban most közölném, hogy semmire se jó. Az egyik kiabál, a másik meg röfög, izzad mind, és nem mosnak fogat. Felsír közben a gyerekük. Beindul a hűtő, frászt kapok. Ez be van rúgva, mint a disznó, az enni se ad, a harmadikkal beszélgetni kell. Érdekli az irodalom, jeges rémülettel várom, mikor kerül elő egy kézirat. A negyediknek macskája van, kapar éjjel a lábamon, alvást színlel, de rám förmed, ha lerugdalom, a kövértől meg nem férek el a sezlonyon, még ha teljes erőmből a falba is passzírozom. Különben is az idéntől már egyre több jól fejlett tinédzserlány csókolomoz, mit akarok, tavaly még csak a serdületlen tett ilyet. A dohányzás megvan még, de hát egyszerre minden mégsem mehet - így sem könnyű kitölteni a felszabadult, üres helyeket. Ráadásul a statisztikák erősen féloldalasak: sosem láttam számadatot arról, hány dohányos úszta meg szárazon a rákot, az érszűkületet, amíg végelgyengülésben vígan elhalálozott. Én speciel számos hajlott korú, erős bagóst ismerek; mint égen a csillag, annyi van belőlük, elmondanám, többnyire isznak is, miként állat, mégis kitűnő egészségnek örvendenek. Hetvenéves szivarossal pedig Dunát lehet rekeszteni egyenesen.
Ezek után azt kéne már csak tisztázni, ki az isten az az egyén, akinek itt a krónikás évek óta folytonosan számvetéssel tartozik; miért érzi úgy, hogy van revizor, s honnan ez esetben annak felhatalmazása. Ha pedig létezik, márpedig úgy tűnik, ez az illető, elfogadja-e most ezt a hevenyészett, ám pozitív éves mérleget? Vagy kopog csak sürgetőn, várakozó tekintettel a csupasz nős tollával az asztalon tovább? Bonbonmeggyel, Unicummal, egy újabb megírt könyvvel lekenyerezhető? Sose pihen, nincsen neki munkaidő? Nélküle már egy nemi szerv sem megvakarható?
Akkor legyen ennek megválaszolása a jövő évi terv: fáradjanak a büfébe, fogyasszanak. Elköszön a tagtársaktól a beszélő, önmaga fáradt téeszelnöke.
