Ha valahonnan látja, amit most itthagyott, ezt a kisszerű, szánalmas világot, a "jó csipetnyi fűszeres pokol" színterét, akkor biztos kéjes élvezettel nézi kínlódásomat, ahogy ülök itt vagy két órája az üres monitorral szemközt bénán, tehetetlenül: most ti jöttök, néz vissza hamiskás, biztató mosollyal, bár különösebb tennivaló nincsen, mivel már előre megírtam nektek a nekrológomat. Petri György költőnek a földi létezéssel immár semmi dolga nincsen - halálával nekünk kell kezdeni valamit. Ezt a kezdést, hogy odaátról nehogy kiröhögjön, adekvát módon abban a modorban illene tartani, amelyben ő búcsúztatta Solt Ottiliát: "Drága Ottilia, választhattál volna / alkalmasabb időpontot az elmúlásra, / május közepét, mondjuk, mikor vadul virágzik, / burjánzik a természet mint a rák: / a kutyák ekecselnek, költ a fürj meg a sárgarigó." Választhattál volna Te is, Gyuri, alkalmasabb időpontot, bár most a természet épp burjánzik, mint a rák, hogy ne érjen minket az, ami várható volt, mégis ennyire készületlenül, s ne írja át a tervezett hangfekvést ama másik tónus teljesen, ami az újabb magyar líra legszebb gyászversében ilyen szavakat formált Hajnóczy Péter halálakor:
Meghalt egyszeri, egyszerű barátom,
E hánykolódó földön sose látom,
Mert meg nem adja a féltékeny föld,
Hogy íly magábólvalót visszaküld.
Nekem Petri György nem volt a barátom, többet mégis kevés embernek köszönhetek. És egyáltalán nem azért, mert élete utolsó évtizedében a bizalmába fogadott, a közelébe engedett, hanem mert költőként azt tette, amit csak a legnagyobbak tudnak: alapvetően befolyásolta a világról s az irodalomról korábban alkotott képemet. Ez persze magánügy, csakhogy ebben az esetben ez a hatás túlzás nélkül kollektív nemzedéki élménynek mondható: így lett egy korosztály - a "68as" generáció - kultikus alakja, a hatvanas években születettek számára is többféle értelemben mértékadó. Petri György ugyanis egyszerre volt képes a személyes gyávaságainkat kompenzáló népi hős s az ízlésformáló, megkerülhetetlen hatású korszakos költő szerepét betölteni. Szabadon és kérlelhetetlenül, mint aki pontosan tudja bár a korlátokat, ám azokról mint demokrata és mint költő, alanyi jogon, személyes döntés alapján nem vesz tudomást. A "Homályos föltételeket nekem / többé nem szabnak" magatartása ez, melynek éppúgy része volt a korszak irodalmi közízlésének, olvasói-kritikai elvárásainak folyamatos, elszánt provokálása és a megvesztegethetetlen rendszerkritika, szilárd morális alapra helyezve az eszméltető eszmevilág kortársai között példátlanul éles önreflexív felülvizsgálatát: "Amiben hittem, / többé nem hiszek. / De hogy hittem volt, / arra / naponta emlékeztetem magam. // És nem bocsájtok meg senkinek." Ez az "el nem fordult tekintet" attól lett az ítélkező fölény morzsáját is nélkülöző módon hiteles, hogy teljes mértékben hiányzott mögüle a költői mindentudás, a mások nevében beszélő öntudat, a váteszi-látnoki felhatalmazás nagy hagyományú szereptudata, másrészt meg, mert fókuszába nem más, mint maga a beszélő, a költő személye tétetett, tudván, hogy "A mértékkel űzött / önutálat jó ösztöke a jóra". Ennek jegyében magyar művész még nem mondott el műveiben annyi rosszat önmagáról, mint Petri György; korszakról korszakra, kötetről kötetre megírva másfelől az életút korai drámájával alig elviselhető, már-már mazochista, vádló kíméletlenséggel szembenéző Sára-verseket, melyek Petri teljesen páratlan ívű és fesztávú, A szerelmi költészet nehézségeiről című korai darabtól a Hogy elérjek a napsütötte sávig mélyvilági himnikusságáig terjedő szerelmi líráján belül is sokkolóan feledhetetlenek.
| ||
Petri György ezen a kegyetlenül önkritikus, ironikus, néhol cinikus vagy egyenesen szarkasztikus attitűdön, szemléleti bázison teremtett befejezett, erős morális töltetű nagy költészetet, mely sorra értékelte át a szép versről, a költői kifejezésről, az autentikus lírikusi megszólalásról alkotott fogalmainkat, radikális módon tágítva ki az esztétikum érvényes terének határait. Az, hogy az utolsó igazán népszerű, közismert költő lehetett, ellenzéki szerepvállalásán túl a magyar költői hagyomány gyökeres, teremtő átértelmezéséből eredhetett: abból, hogy volt tudása, bátorsága, képessége revízió alá vonni mindazt, ami a magyar lírában - pózszerű szerepben, megemelt tónusban, elkopott formában és nyelvben - kiüresedett, és helyén egy olyan szuverén lírai univerzumot tudott felépíteni, mely a hétköznapi nyelvi regiszterekből merítkezve tette újra problémává a személyiség önvizsgálatát. Életműve nem csupán az ország három évtizedének legteljesebb és leghitelesebb lírai kordokumentuma, hanem nehezen megemészthető, irritáló kődarab a belterjesen üzemelő irodalmi gépezetben - valami határpontszerű zavaró tényező, mely hosszan megkésett elismertségében, széles körű hatásában ugyanakkor alkalmasnak mutatkozik arra, hogy ezt a korszakot az utókor a magyar költészetben vele fémjelezze majd.
Erre persze Petri megint csak legyintene. Az 1985-ös Azt hiszik kötet óta egyre konokabbul, egyre szisztematikusabban készült arra, ami most bekövetkezett; utolsó interjújában az utókornak nem üzent az égvilágon semmit, hidegen hagyta művei utóélete. Kései lírája minden gesztusán átütött a formátum hamisíthatatlan vízjele s a halál közelről érzett lehelete - megvolt a témája, dolgozott elszántan, s közben nem remélt könyörületet: "Szeretnék klasszikus, lezárt / rendet vinni a pusztulásba; / remény a jóra: már kizárt. / Haljak meg úgy, hogy más ne lássa. // Sors bona, nihil aliud. / Aki majd csontomat kiássa, / annak üzenem: ide jut / Isten mindegyik képemása. // S mennyország azért nem lehet, / illetve nem szabad, hogy légyen, / mert a dögletes szeretet / velünk maradna mindenképpen, // visszája sem kell: a pokol / (abban voltvanlesz némi részem / deszka nyüszít a láncfűrészen) // készületlen s mindenre készen / üldögélek a napsütésben: / jöjjön a megváltó sehol." Tavalyi könyvében már alig foglalkozott mással, mint hogy hogyan lehetne a halált szakmailag hasznosítani, kinyerni a vég érintésnyi közeléből, ami költőileg kinyerhető. Nagyságának, úgy gondolom, ez az egyik titka, ez a mindvégig megőrzött mesteremberi mentalitás; a pózoktól távoli méltóság fegyelme, a szakipari profizmussal kontrollált-legyőzött kozmikus félelem, az elcsuklás nélküli hang higgadt tisztasága, amelyen végül búcsúzni tudott:
Ég veletek, barátaim, vége a dal-
nak. Engem most már vár a ravatal.
Lehettem volna jobb, szorgalmasabb,
de sajnos ennyire futotta csak.
Kár, hogy így van, jó volna élni még,
másrészt, belátom, ennyi is elég,
nincs rá okom nem elégedetlenkedem:
tartalmas és szép volt az életem.
S mint bársonyon smaragdok, jáspisok,
drága hónapok ékköve ragyog
még káprázó, boldog szemem előtt,
ajándék minden reggel, délelőtt,
kiélvezem a maradék időt,
mint ínyenc a húsos cubákokat
- csontig lerágom végnapjaimat.
Eszünkbe fog jutni, amikor - mert mi következünk - a rémülettől majd magunk alá vizelünk.
