Kedves Olvasónk!
A Sorköz Ásatás sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából. Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 1996. december 19-i számában jelent meg.
Életemben legjobban egy biciklinek örültem. Ott állt a fa alatt, csillogott a fényben, kék volt és orosz. Moszkvából tolta Miskolcra egy angyal, részvéttel voltam, elfáradhatott.
Szerettem volna abban a szúrásban felülni rá, egy körre a lakásban, de még a pásztorok, pásztorok ment, nem lehetett. Ez aztán így is maradt sajnálatos módon, mert mikor a zeneszám végén mellésündörögtem, a kormány rémületemre a fejemig ért. Váratlan fejlemény, messziről kisebb volt, vagy pedig én hittem nagyobbnak magam. Akárhogyan néztem, létrával se bírtam volna felmászni rá, de a pedálig siker esetén is kellett még legalább egycombnyi hossz. Jó legyen sokáig? Olcsón apám ilyenhez jutott? Vagy az az alkati, bölcs előrelátás, mely aktuális rövid távban gondolkodni nem tudott? Nem sejthetem, s rá már nem is kérdezhetek, mi szólt döntően amellett, hogy a pótkerekes után mindjárt vagy négy méret maradjon ki. Enyém volt az mégis, boldog lettem tőle, marha büszkén toltam másnap az udvaron, csak az volt a baj, hogy mindig rám borult. Mire jó lett volna, eltulajdonították, így ez az ajándék elemi örömöt kétszer okozott. Már volt BMX, nő nem néz rá arra, ki egy ilyennek a nyergében feszít.
Megkönnyebbüléssel bíztam a tolvajra a tesztet, tudja meg, ha neki ez hiányzott, hogy rajta a haladás milyen lehet.
Nem jött össze aznap semmi sem. Kemény volt a kacsa, a garnírung kihűlt, betetőzéseként a baljós folyamatnak. Késő délután lett, mire a fenyőnek a talpa a pincében megkerült, idegi alapon volt az egész család. Fellélegzés helyett ez csak fokozódott, konstatálván a szomorú tényt: a fatörzs átmérője optimista szemmel is úgy háromszoros. Célszerszámok híján késsel kapirgáltuk az irdatlan méretet, nőttön-nőtt a hangulat. Mikor belebűvészkedtük, felborult azonnal, lepergett a friss vágásról az összes tűlevél. A kifejletben részes innentől nem lehettem, a rokoni pakkok kipostázása további halasztást nem tűrhetett. Lidérces útvonal a teljes sötétségben: az Avasalja dolgos népe aznap sem pihent. Legfeljebb a hangütés volt más egy árnyalatnyit, olyan újszerűen meghitt és ünnepi: megkérnélek, testvér, nézzél két forintot, de ha több lesz, az se baj. Jó volna, ha volna, akad ott biztosan, cuccodat elvenni ne legyek kénytelen. A legjobban szaladni habfürdős szatyrokkal karácsony estéjén lehet. Aki Miskolcon volt már üldözött, ha azt hallja, nem tart hazudósnak, hogy eltartott hazáig, míg bennem a szeretet kimozdult balansza helyreállt.
A fával mióta egyedül én küzdök, kisebb a feszültség valahogy. Nincs az a rohanás, harc az idővel, nincsen menekülés át a városon.
Más lett a leosztás, de az sem könnyebb helyzet, hogy a Jézuska most meg már én vagyok. Egy olyan biciklit ezeknek szerezni hol tudok. Járom a boltokat, teljesen hiába, keresem a titkot, szánalmas epigon.
