Mélyről jött, és mélyre jutott. A történetre, amellyel a sorsa megkínálta, egyre rosszabb személyes válaszokat adott. Az utolsó időkben már senki nem tudta meggyőzni arról, hogy azért nem teljesen az volt a felállás, hogy mindenki besúgó volt, csak ő lebukott. Ám aki közelről ismerte, jól tudta, hogy elterebélyesedő cinizmusa, erkölcsi relativizmusa nem az önfelmentés szándékából, hanem elemi kétségbeesésből táplálkozott. Ő, aki úgy látott be egy sorsba, mint kortársai közül kevesen, a saját poklát sehogyan sem tudta-bírta feldolgozni - az már meghaladta erejét, s a rendelkezésére álló képességeket. Az vesse rá az első követ persze, aki jól tud kijönni egy ilyen sztoriból - ebbe vélhetően tényleg csak belehalni lehet. Nyilván ezért nem tudta érvényesen megírni sem.
| ||
Megnyugtathatok mindenkit, akik az első zavarodott, fals hangjaira a morál nevében végérvényesen pálcát törtek fölötte: megbűnhődött mindenért. Élete utolsó periódusában nem kiskanállal mérték neki a kínokat. Nagyjából mindenki elfordult tőle - minden egyes napért megszenvedett. Mint ingázó hősei, úgy járt ki-be a pszichiátriára, miután nem voltak sikeresek öngyilkossági kísérletei, s terveivel ellentétben halálra sem ihatta magát a belédiktált hatalmas gyógyszerdózisok miatt. Voltak hetei, amikor - a kurátorok nagyobb dicsőségére - annyi pénze nem volt, hogy rendesen egyen; ilyenkor egy adag szaftot ebédelt egy szelet kenyérrel a Tesco önkiszolgálójában a maradékra leső hajléktalanok között. Egy-két pályatársán, debreceni barátján kívül csupán azok tartottak ki mellette, akiknek legfeljebb annyi fogalmuk volt róla, hogy szabad idejében írogat: a Kishegyesi út kocsmáinak törzsvendégei. Mindvégig közéjük tartozott. A magunkfajta irodalmi bohócokkal szemben ők voltak az igazi társai.
Ők, akiknek sejtelmük sem lehetett, hogy a kor egyik legnagyobb írója hallgatja ott, a sarokban zavarosnál zavarosabb történeteiket. Hogy általa életük megannyi apró morzsaléka a legmagasabb rendű irodalommá változik a Balszélső feletti panelház második emeletén. Mert ebben aztán ne legyünk óvatosak, szemérmesek, nincs rá semmi ok: vasárnap délelőtt a magyar elbeszélőpróza klasszikusát találták meg holtan abban a lakásban, ahol évtizedek óta élt s dolgozott. Azt a novellistát, akinek az életműve - akárhonnan nézzük - csak a műfaj legjelentősebb mestereiéhez mérhető. Aki úgy állt ellen mindennemű irányzatnak, divatnak és trendnek, hogy eközben alighanem a Kádár-kori Magyarország legteljesebb irodalmi lenyomatát hagyta ránk. A bokájáig nem értek fel a korszak százezer példányos, ünnepelt sztárjai - az ezredvég magyar nyelvű novellisztikája az ő keze nyomát őrzi meg védjegyként, az ő hangján szólal számunkra meg. Életműve a kezdettől a legvégéig póztalan, hiteles, igaz.
Nagy szavak? Igen. De hadd legyünk már vele legalább a halálában méltányosak, az Isten bassza meg! Igen, esendő ember volt, romlékony anyagból gyúrva, igen, mint mindannyian - de A Te országod, a Nóra jön, A mi utcánk, A lassú teher, A térkép szélén szempontjából mindez mit sem számít: azok novelláit ércnél maradandóbb matériából hozta létre ez a hallatlan írói kvalitásokkal bíró esendő lélek, törékeny szervezet. S mert mindnyájunknál többet tudott róla, elesettnek, kiszolgáltatottnak, megnyomorítottnak lenni mit jelent, prózájában sem tért el a tárgytól: mindenkor az alul levők világából merített. Ha van olyan, hogy írói szolidaritás, hát ez az: nyafogás és ellágyulás nélkül, költőien, tisztán, könyörtelenül - a többi csak szó, szó, szó, fecsegés, rossz lelkiismeretünk demonstratív parádéja többnyire.
Úgy halt meg, mint egy kivert kutya. Elesetten, kikészülve, magányosan. Jó ideje erre készült. Nem akart élni már.
Tar Sándorral 2000-ben és 2001-ben, a debreceni pszichiátrián, illetve lakásán készített interjút Keresztury Tibor: "Ebből nem lehet kijönni"
