Ott fent, az uborkafán. drMáriás az Esernyősben

  • Keresztury Tibor
  • 2020. szeptember 24.

Kultúra

Október 9-égi látható az Esernyős Galériában drMáriás Soros György és Orbán Viktor békét kötnek című kiállítása. A tárlatot Keresztury Tibor író nyitotta meg. Az alábbiakban a megnyitón mondott beszédét közöljük.

Úgy volna stílszerű, ha a csillapíthatatlanul remegő kezemet kiiktatva kényszerzubbonyban nyitnám meg ezt a kiállítást, egy kottatartón lenne a szöveg, s valaki lapozna, mint a Zeneakadémián, hiszen így máris a Máriás nevű jelenség sűrűjében volnánk, különösebb verbális bakugrások, felvezető tiszteletkörök nélkül, mondhatni semmi perc alatt. Hajdani, magyar narancsbeli harcostársam, Para-Kovács Imre kedves méltató szavait idézve ugyanis „dr Má­ri­ás­ban az a nagyszerű, hogy soha sincs szabad­sá­­gon, tehát ha lejön a színpadról, pon­to­san olyan komplett hülye, mint amikor felmegy, nem játszik szerepet, élete és hétköz­nap­­­jai, beszélgetései, járása, minden megnyilvá­nu­lá­­sa művészet, nem kell csinálnia sem­­mit, csak lenni, és máris kész az alkotás, mintegy lé­­­­tezése melléktermékeként”.

Ami az én fordításomban azt jelenti – noha az effajta szavakért az Avason, ahol felnőttem, azonnal kapott az ember egy pofont –, hogy: önazonos.

Óvatosan körülnézve, e helyről is elnézést kérve, nyomatékkal megismétlem: dr Máriás önazonos művész.

Ami egyáltalán nem magától értődő abban a szellemi közegben, amelyben az arcfestés, a köcsögözés és a Nemzeti Vágta a virágzó kulturális élet hivatkozási pontjai, amelynek Mága Zoltán és Leslie Mándoki, Ákos és Demjén Rózsi az ikonikus, bőkezűen támogatott sztárja a hetvenes években fejére gyógyult napszemüvegében. Mi több: összművész  hogy még eggyel szaporítsam elkoptatott, modoros jelzőim számát, akinél zene, irodalom, performansz, festészet és élet: minden egy tőről fakad. Bár­mihez nyúl – legyen az szaxo­fon, klaviatúra, vagy jelen szemlélődésünk tárgya, az ecset –, már az első hanggal, mondattal, vászonra kent moz­­dulattal törvényt bont és kánont rombol, áthágja a szabályokat, fe­szegeti a kereteket – nem jó neki semmi, ami adva van. Bizalmatlan, mint a fene, min­dent szétszed, fonákjáról is megnéz, megcsócsál, majd összerak – és amivé össze­rakja, azon mindig ott marad a markáns, ha­son­lít­hatatlan kézjegye.

A fentebb idézett rokon lé­lek pon­tos jellem­zé­se tehát ép­pen­séggel fordít­va is igaz: dr Máriás úgy alkot, hogy köz­ben mindvégig és min­dig sza­­bad­sá­gon van, ám ezt a szabadságon levést maxi­mális in­ten­­zi­tás­sal műveli.

Ez itt tehát, az Esernyősben, szögezném le hangsúlyosan, egy szabad ember tárlata. Ezeket a képeket itt az utolsó magyar punk festette – az istent-embert nem tisz­telő avantgárdok, Erdély Miklós, Hajas Tibor, Bada Dada, Pauer és Najmányi kései utóda, a szabálytalan, független, öntörvényű alkotó szel­le­mek örö­­­­kö­se, aki­­­nek ebből adó­dóan festés közben sohasem kell viselkednie. Fel sem merül: egy­szerűen nem jut az eszé­­be, hogy – csak mert ez a táncrend, ezt várják el tőle – bárminemű kánonhoz alkalmazkodnia kel­le­ne. Amiben nagy szerepet játszik, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek termékeny, inspiratív vajdasági csecséből, a Tolnai-Sziveri-Maurits-féle Új Symposion szellemi közegéből szívta magába az anyatejet.

Ebben az elmúlt években kiteljesedett, széles körben ismertté vált, komoly visszhangot kiváltó életműben – melynek a szentendrei és a kápolnásnyéki tárlatokat követően ez itt, az Esernyősben egy kiemelten fontos állomása – talán az a legszebb, hogy meg se zök­­ken a szekér kereke, ahogy tekintetünk előtt elhalad. Máriás megy, amerre az út­­ját sejti, mint a mérgezett egér: néhanap szerintem magányos, de láthatóan köz­ben azért jó ne­ki. Élvezi.

Mi több – s ebben látom e festészet egyedülálló specifikumát – a kerekfejű kulturális analfabéták elvárásait, a konzumidióta közönségigény ízléshorizontját is tárgyává teszi. Azt a magyar nótán, grandiózus történelmi körképeken, monumentális emlékműveken kikristályosodott árvalányhajas, szűzmáriás, boldogasszonyos művészetideált, amely szerint a bivalybasznádi lecsófesztivál, a szürkemarha is a nemzeti kultúra része, inkluzíve a ló. Máriás festészetében ily módon egyszerre jelenik meg az ironikus kultúrkritikai reflexió és napjaink gyakran bohózatba illően abszurd, máskor véresen komoly politikai-társadalmi közéletének megannyi alakja, történése, tényszerű vagy fiktív pillanata. És hogy még csavarjon egyet rajta, a magyar abszurd világát képein a klasszikus festészeti hagyomány kontextusába helyezi.

Így, ebben a szelíden ironikus, naiv, bárgyú, máskor maró gúnnyal átitatott fénytörésben, néhol a falusi konyhák falvédőinek modorában, máshol leplezetlen módon a giccs stíluseszközével élve alakul markánssá Máriás képein az öblösen hangzatos szólamok szintjén nagyszabásúnak, történelminek mondott korunk kisszerű valóságának művészi lenyomata. Mintha egy harmadosztályú operettben lennénk esetlenül tébláboló, a végsőkig jóhiszemű, kéretlen szereplők, mely időről időre vérre menően kegyetlen drámába fordulna át. Mert ne legyen kétségünk, Hölgyeim és Uraim, azok a svejki figurák Máriás vásznain mi vagyunk. Mi hagytuk, hogy így legyen, hogy méltó élet helyett ebben a rémületesen komoly komédiában legyünk dróton rángatott szereplők. A doktor úr voltaképpen nem lázad, nem vádol, nem kritizál senkit, csupán a festészet eszközével tűpontosan rámutat arra, ami van. Rámutat esendőségünkre, s nagyuraink nevetségességére ott fent, az uborkafán.

Elhangzott a Soros György és Orbán Viktor békét kötnek című kiállítás megnyitóján az Esernyős Galériában 2020. szeptember 4-én. A tárlat október 9-éig látható.

Neked ajánljuk