Úgy volna stílszerű, ha a csillapíthatatlanul remegő kezemet kiiktatva kényszerzubbonyban nyitnám meg ezt a kiállítást, egy kottatartón lenne a szöveg, s valaki lapozna, mint a Zeneakadémián, hiszen így máris a Máriás nevű jelenség sűrűjében volnánk, különösebb verbális bakugrások, felvezető tiszteletkörök nélkül, mondhatni semmi perc alatt. Hajdani, magyar narancsbeli harcostársam, Para-Kovács Imre kedves méltató szavait idézve ugyanis „dr Máriásban az a nagyszerű, hogy soha sincs szabadságon, tehát ha lejön a színpadról, pontosan olyan komplett hülye, mint amikor felmegy, nem játszik szerepet, élete és hétköznapjai, beszélgetései, járása, minden megnyilvánulása művészet, nem kell csinálnia semmit, csak lenni, és máris kész az alkotás, mintegy létezése melléktermékeként”.
Ami az én fordításomban azt jelenti – noha az effajta szavakért az Avason, ahol felnőttem, azonnal kapott az ember egy pofont –, hogy: önazonos.
Óvatosan körülnézve, e helyről is elnézést kérve, nyomatékkal megismétlem: dr Máriás önazonos művész.
Ami egyáltalán nem magától értődő abban a szellemi közegben, amelyben az arcfestés, a köcsögözés és a Nemzeti Vágta a virágzó kulturális élet hivatkozási pontjai, amelynek Mága Zoltán és Leslie Mándoki, Ákos és Demjén Rózsi az ikonikus, bőkezűen támogatott sztárja a hetvenes években fejére gyógyult napszemüvegében. Mi több: összművész hogy még eggyel szaporítsam elkoptatott, modoros jelzőim számát, akinél zene, irodalom, performansz, festészet és élet: minden egy tőről fakad. Bármihez nyúl – legyen az szaxofon, klaviatúra, vagy jelen szemlélődésünk tárgya, az ecset –, már az első hanggal, mondattal, vászonra kent mozdulattal törvényt bont és kánont rombol, áthágja a szabályokat, feszegeti a kereteket – nem jó neki semmi, ami adva van. Bizalmatlan, mint a fene, mindent szétszed, fonákjáról is megnéz, megcsócsál, majd összerak – és amivé összerakja, azon mindig ott marad a markáns, hasonlíthatatlan kézjegye.
A fentebb idézett rokon lélek pontos jellemzése tehát éppenséggel fordítva is igaz: dr Máriás úgy alkot, hogy közben mindvégig és mindig szabadságon van, ám ezt a szabadságon levést maximális intenzitással műveli.
Ez itt tehát, az Esernyősben, szögezném le hangsúlyosan, egy szabad ember tárlata. Ezeket a képeket itt az utolsó magyar punk festette – az istent-embert nem tisztelő avantgárdok, Erdély Miklós, Hajas Tibor, Bada Dada, Pauer és Najmányi kései utóda, a szabálytalan, független, öntörvényű alkotó szellemek örököse, akinek ebből adódóan festés közben sohasem kell viselkednie. Fel sem merül: egyszerűen nem jut az eszébe, hogy – csak mert ez a táncrend, ezt várják el tőle – bárminemű kánonhoz alkalmazkodnia kellene. Amiben nagy szerepet játszik, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek termékeny, inspiratív vajdasági csecséből, a Tolnai-Sziveri-Maurits-féle Új Symposion szellemi közegéből szívta magába az anyatejet.
Ebben az elmúlt években kiteljesedett, széles körben ismertté vált, komoly visszhangot kiváltó életműben – melynek a szentendrei és a kápolnásnyéki tárlatokat követően ez itt, az Esernyősben egy kiemelten fontos állomása – talán az a legszebb, hogy meg se zökken a szekér kereke, ahogy tekintetünk előtt elhalad. Máriás megy, amerre az útját sejti, mint a mérgezett egér: néhanap szerintem magányos, de láthatóan közben azért jó neki. Élvezi.
Mi több – s ebben látom e festészet egyedülálló specifikumát – a kerekfejű kulturális analfabéták elvárásait, a konzumidióta közönségigény ízléshorizontját is tárgyává teszi. Azt a magyar nótán, grandiózus történelmi körképeken, monumentális emlékműveken kikristályosodott árvalányhajas, szűzmáriás, boldogasszonyos művészetideált, amely szerint a bivalybasznádi lecsófesztivál, a szürkemarha is a nemzeti kultúra része, inkluzíve a ló. Máriás festészetében ily módon egyszerre jelenik meg az ironikus kultúrkritikai reflexió és napjaink gyakran bohózatba illően abszurd, máskor véresen komoly politikai-társadalmi közéletének megannyi alakja, történése, tényszerű vagy fiktív pillanata. És hogy még csavarjon egyet rajta, a magyar abszurd világát képein a klasszikus festészeti hagyomány kontextusába helyezi.
Így, ebben a szelíden ironikus, naiv, bárgyú, máskor maró gúnnyal átitatott fénytörésben, néhol a falusi konyhák falvédőinek modorában, máshol leplezetlen módon a giccs stíluseszközével élve alakul markánssá Máriás képein az öblösen hangzatos szólamok szintjén nagyszabásúnak, történelminek mondott korunk kisszerű valóságának művészi lenyomata. Mintha egy harmadosztályú operettben lennénk esetlenül tébláboló, a végsőkig jóhiszemű, kéretlen szereplők, mely időről időre vérre menően kegyetlen drámába fordulna át. Mert ne legyen kétségünk, Hölgyeim és Uraim, azok a svejki figurák Máriás vásznain mi vagyunk. Mi hagytuk, hogy így legyen, hogy méltó élet helyett ebben a rémületesen komoly komédiában legyünk dróton rángatott szereplők. A doktor úr voltaképpen nem lázad, nem vádol, nem kritizál senkit, csupán a festészet eszközével tűpontosan rámutat arra, ami van. Rámutat esendőségünkre, s nagyuraink nevetségességére ott fent, az uborkafán.
Elhangzott a Soros György és Orbán Viktor békét kötnek című kiállítás megnyitóján az Esernyős Galériában 2020. szeptember 4-én. A tárlat október 9-éig látható.
