A borítókép mindig is kiemelt fontossággal bírt Morrissey számára, lemezei azonnal felismerhető, egységes esztétikát képviselnek látványban is, már a kezdetek óta. A Smiths idején ismert és kevésbé ismert személyiségek fekete-fehér fotóit választotta, szólóban azután némileg módosult a koncepció, szinte minden lemezről Morrissey arca néz vissza, és tekintve a sorlemezek, a válogatások és gyakran több változatban is kiadott kislemezek tetemes mennyiségét, ez lassacskán egy múzeumra való Morrissey-portrét jelent. Az énekes néhány éve bekövetkezett diadalmas visszatérése óta újabb változás figyelhető meg a dizájnban: Morrissey előszeretettel bújik jelmezbe az új képeken. Volt már gengszter géppisztollyal, reverendás pap és elegáns hegedűművész is. Új albumának borítójához egy csupasz kisbabát választott kellékül. A nyilvánosság előtt harsányan titkolt nemi identitású Morrissey, aki szinte kérkedik magányával, és egyik régebbi dalában a vérvonal végének titulálta magát, a kisfiúval a karján meghökkentő, sőt perverz látvány. A provokáció alighanem azoknak az ellendrukkereknek szól, akik előszeretettel vádolják őt nacionalizmussal, fajgyűlölettel. Pedofilnak még nem neveztetek. Itt az alkalom.
Steven Patrick Morrissey magánmitológiájának újabb fejezete ránézésre tehát folytatja a belterjes csevejt a rajongókkal ünnepelt bálványuk sanyarú sorsáról. Az egotúltengéses Morrissey fogadatlan prókátorként szólt már a fogyatékosok, a focihuligánok, az újnácik, az ázsiai bevándorlók, a magányos kéjgyilkosok és még ki tudja, ki mindenki nevében, de kivételes empátiája révén mindig érzékenyen, elgondolkodtató módon - nem kis felháborodást keltve időnként. A kitaszítottak, a meg nem értettek seregének vezére ő, és mint a legtöbb vezér, ő is többnyire magával van elfoglalva. Minden szerepben magáról beszél, és amióta a kamaszos, ok nélkül lázadó Morrissey helyett legszívesebben mint a gonosz kritikusok áldozata vagy a jogdíjakért perelő volt zenésztársak prédája szólal meg, nem esik jól hallgatni a mondókáját.
A Years Of Refusal elsősorban azért kellemes meglepetés, mert igazából a You Were Good In Your Time rajta az egyetlen ilyen önsajnálatnak álcázott önimádó himnusz. Inkább a szórakoztató semmitmondás jellemzi, a legtöbb dal pimasz hangvételű, kaján kirohanás a szokásos célpontok - modern világ, reménytelen szerelmek, adóellenőrök és így tovább - ellen. Ugyan a kétértelmű viccek, a frappáns szójátékok bajnoka ezúttal halványabban teljesít a szövegek tekintetében, de mindenért kárpótol a vagány hozzáállás. Eleven, karcos hangzású anyag ez, a legutóbbi lemez kifinomult nagyzenekari megszólalásával összehasonlítva különösen nagyot üt. Punkosan ugató kórus, túlvezérelt, zörgő basszusgitár és lármás dob adja a karakterét. Az All You Need Is Me egyenesen a legvadabb szám Morrissey szájából a Sweet And Tender Hooligan óta.
Az első kislemez, a jópofa I'm Throwing My Arms Around Paris belső borítóján újabb provokatív kép. A zenekar tagjai pucéran, egy szál bakelit kislemezbe öltözve feszítenek. Elöl az ötvenéves Morrissey. Próbáljunk meg tapintatosan nem odanézni.
Universal, 2009
