Ezek a legszebb évei, énekli David Coverdale a Whitesnake új lemezének nyitó számában, és nem röhögi el magát. De a hallgató is legfeljebb csak mosolyog, mert a hatvan felé közeledő egykori rockisten tényleg meggyőző, és aktuális fegyvertársa, Doug Aldrich gitáros masszív riffjei további nyomatékot adnak a szavainak. Mintha elirigyelték volna az Ozzy mellett döngető Zakk Wylde szőrös, mosdatlan gitárhangzását, Aldrich meglepően keményen penget, a nyers megszólalás alig emlékeztet a zenekar fénykorának lakkozott popmetáljára, bár a kéjesen sustorgó lírait azért nem sikerült megspórolni. De ennyi belefér, a Good To Be Bad így is a Whitesnake legjobb albuma az elmúlt húsz évből, ami a szerény mezőnyt (mindössze három lemez) tekintve nem nagy diadal, viszont annál nagyobb öröm. A kiöregedett rockerek visszatérő lemezeihez legtöbbször zombifilmes képzetek társulnak: érezhető az igyekezet úgy folytatni húsz év elteltével, mintha mi sem történt volna, de közben meg nehezen megy a járás, csomókban hullik a haj. A Whitesnake új albuma üdítő kivétel: tökös, vagány anyag, ami kamaszfejjel könnyen megy az embernek, de nagyapakorban csak keveseknek jön össze.
Hasonló a tanulság a nyolcvanas évek végi haj- és mellszőrmetáldivat másik kulcszenekara, a Def Leppard új albumát hallgatva, de a Songs From The Sparkle Lounge azért nem rögtön hat. A countrysztár Tim McGraw vendégszereplése az első klipes számban megrázó élmény, de egy alkalommal Damon Hill is gitározott már velük, ezen tehát nem érdemes fennakadni. Mint ahogy az itt is kísértő közhelyes rockballadán sem - a megfelelő helyen megkarcolva a CD-t a lejátszónk örökre megkímél minket ettől a zenei szörnyszülöttől. Arra a bizonyító erejű riffre, amit a Whitesnake okosan már a második szám elején letesz az asztalra, a Def Leppardnál bizony a lemez második feléig várni kell. De megéri, mert a Hallucinate elején Phil Collen gitárja tényleg csodát művel. Kis semmiségnek hat az a pár akkord, de életeket lehet vele menteni. Sokkal barátságosabban tekint az ember utána a korongra, és hamar észreveszi az erényeit. A tavalyelőtti feldolgozáslemez önfeledt természetességével szólalnak meg a számok, és ugyan kevésbé ütősek, de Kinks- és T. Rex-örökzöldekkel nehéz is lenne versenyezni. A Sparkle Lounge egy szimpla Def Leppard-lemez, nincs mögötte zavaró koncepció, nem akar nagyon modern vagy túl mély értelmű lenni, és ez a legjobb benne. Egy szórakoztató hardrock-album, sok glam- és Beatles-motívummal. Nem örök érvényű lemez - a Good To Be Bad sem az -, de a nyári hónapokra garantáltan kitart.
SPV, 2008; Universal, 2008
A Whitesnake július 21-én a PetőÞ Csarnokban lép fel.
