Egy szokványos hiphopbulin meghökkentő lehet a Pándi-Keszei-Halmos-Prell-kvartett fellépése, de a két dobra, gitárra és laptopzajra hangszerelt energiakitörések Dälekék előtt múlt pénteken egyáltalán nem hatottak idegenül. A kísérletező kedvű amerikai hiphopduó, MC Dälek és állandó társa, a producer Oktopus most gitárossal és billentyűssel kiegészülve érkezett hozzánk. Negyedórás gitármorajjal kezdtek, ami a bugyborékoló orgonakísérettel hamar kísértetkastéllyá változtatta az A38 hajó koncerttermét. A hangulat a két főszereplő bekapcsolódásával sem változott. Dälek fapofa rapjét és a laptop mögül a mérges King Kong szikrázó szemeivel figyelő Oktopus komor beatjeit egyre sűrűbb zajmassza vette körül. A zúgás masszív falából időnként freedzsesszes fúvósszólók törtek elő, a vadul burjánzó hangzás lebegős lüktetését tovább erősítette a finoman ringó hajópadló. A gitáros egy death metal-harcos elszántságával reszelte végig a koncertet, kitartása különösen annak a fényében irigylésre méltó, hogy a felismerhetetlenségig torzított gitárhangot nyom nélkül nyelte el a mindent bekebelező, tömény zaj. A koncert előtt MC Dälekkel beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: A leghangosabb koncertélményemet nektek köszönhetem. Egy szobányi helyiségben játszottatok, életveszélyes hangerővel.
Dälek: Ez régebben lehetett. Kezdetben az volt a koncepció, hogy frontális támadást indítunk a közönség ellen. Ehhez brutális hangerőre volt szükségünk. Ma már fontosabb, hogy a zenénk minden részlete eljusson a hallgatóhoz, ami szintén nagy hangerőt igényel, de legalább ilyen fontos a tiszta megszólalás is. Sok múlik a klub felszerelésén, de tény, hogy szeretünk hangosak lenni élőben. Ez egy egészen másfajta élmény, mint az otthoni zenehallgatás, és ezt igyekszünk a hangerővel is egyértelművé tenni.
MN: Nagyon sűrű, részletgazdag a zenétek, sokkal zajosabb a hiphopban szokásosnál.
D: Egy kicsit tényleg más a hangzásunk, mert sok idegen hatást is felhasználunk. Olyan zenekarok örökségére gondolok, mint a My Bloody Valentine vagy a Velvet Underground. De attól ez még ugyanúgy hiphop. A Public Enemy is zajos volt, ők is alkalmaztak torz, kásás hangzásokat, csak nálunk sokkal hangsúlyosabb a zenének ez a rétege.
MN: Mégis mintha igyekeznétek függetleníteni magatokat a hiphopszíntértől.
D: Ez nem így van. Az igaz, hogy az Ipecac adja ki a lemezeinket, Mike Patton kiadója, ami minden, csak épp nem hiphopkiadó, és szívesen turnézunk rockzenekarokkal, de ez semmit sem változtat a lényegen. Nem zárkózunk be a hiphopgettóba, máshonnan is gyűjtünk inspirációt, de ebben nincs semmi különleges. A régi hiphop dj-k a diszkóból, a funkból és a korai elektronikus zenékből merítettek. Afrika Bambaataa első slágerét a Kraftwerk ihlette. Nálunk erős a dzsessz, az ipari zene és a krautrock hatása. A hasonlóan gondolkodó, de különböző műfajokban dolgozó zenészek sokkal inspirálóbbak számomra, mint azok, akik a mi stílusunkban játszanak. Meggyőződésem, hogy a kívülről jött impulzusok megtermékenyítően hatnak a zenénkre, és jót tesznek tágabb értelemben a hiphopnak is. Hiszek a fejlődésben. Ha felteszed az első lemezünket és utána az ideit, hallani fogod, hogy közben eltelt tíz év.
MN: Szívesen hivatkozol a My Bloody Valentine-ra. Érdekes, hogy az elektronikától a black metalig milyen sokan idézik meg manapság az ő lebegős, elfolyós hangzásukat.
D: Olyan alapzenekarként tekintek rájuk, mint a Bad Brainsre vagy a Velvet Undergroundra. Megkerülhetetlenek. Sokkal tartozom nekik, de ha odafigyelsz a dalaik ritmikájára, hallhatod benne a hiphop hatását. 'k hiphopbeatekkel fejlesztették tovább a pszichedelikus rockot, mi pedig a sűrű gitárfüggönyüket felhasználva próbáljuk meg izgalmasabbá tenni a hagyományos hiphophangzást.
MN: Nas a tavalyi lemezén a hiphop halálát emlegette. Ezek szerint nem osztod a véleményét.
D: Nem gondolta ő azt olyan komolyan. Az tény, hogy a hiphop mint kultúraformáló erő sokat veszített a jelentőségéből, és egyre inkább visszaszorul az undergroundba, ahonnan indult, de a popkultúra körforgása már csak ilyen. Amíg pezseg az underground, jönnek új arcok, új hangok, amíg érzem a fejlődést, addig semmi problémát nem látok ebben. Az olyan előadók, mint az Immortal Technique, MF Doom vagy a Def Jux-kiadó kollektívája egyértelműen bizonyítják a műfaj életképességét.
MN: Rendületlenül tágítjátok a műfaj kereteit, új és új hangzásokkal kísérleteztek. El tudod képzelni, hogy egyszer majd olyan zenét csinálj, amit már nem lehet hiphopnak nevezni?
D: Nem tudom, az biztos, hogy amíg élek, zenélni fogok. Ha koncertezni már nem bírok, akkor csak a stúdióban. Az énekléshez hülye vagyok, szóval a rap valószínűleg marad. Ami a beateket illeti, semmi sem kötelező. Eddig is voltak ambientes dolgaink. Nem hiszek a kategóriákban. Vettünk már fel közös lemezt a német Fausttal, a krautrock nagy öregjével, de producerként dolgoztunk Laura Minorral, aki countryt énekel. Nem zárkózom el semmi elől, de nekem a hiphop az alap, mindenhez ezen keresztül közelítek. Figyelj, New Jerseyben nőttem fel, én tetőtől talpig hiphop vagyok. Hiphopot lélegzem, engem a hiphop éltet. Fogalmam sincs, milyen lesz a zeném mondjuk tíz év múlva. A kategorizálás különben is az újságírók dolga. Majd te meghatározod a műfaját. De aggathatsz rá bármilyen címkét, nekem az akkor is hiphop marad.
