A lelkünk előbányászására buzdít címével az Oasis új, hetedik albuma. A zenekarra vetítve ez valamiféle megtisztulási törekvést sugall, lelki megújulást, azt a gyökerekig visszaásó és onnan újrakezdő szándékot, amit a régóta futó zenekarok a karrier második szakaszában (leszálló ágában?) szívesen megfogalmaznak magukban, valószínűleg őszinte megújulási vágytól hajtva - meg persze a pár évente rendszeresen érkező lemezeket bágyadt beletörődéssel fogadó publikumot is felrázandó. Az efféle nekibuzdulásnak a gyümölcsei azok a második debütálásnak szánt - sokszor cím nélküli - albumok a pályafutás közepéről-végéről, amik az újrakezdés lendületét ígérik, fiatalos hevületet és temérdek mondandót, de legtöbbször kínos önáltatásnak bizonyulnak, és hangos közutálatnak örvendenek. A Dig Out Your Soul szerencsére se nem kínos, se nem utálatos, de azért tátott szájjal seggre ülni se fog tőle senki.
Először leginkább azzal sikerül meglepnie, hogy mennyire szürke és semmilyen. Sir Noel új megközelítésről beszélt, egy kemény, dögös rocklemezt ígért, grúvokat, sötét pszichedéliát - kábé amit a gombás-fejfás-gombafelhős borítókép is sejtet. Ehhez képest az első számok igen jellegtelenek, a hangzás ugyan valóban masszív, de ez nem újdonság. Talán tényleg több hangszer szól most, de lehet, hogy csak azért, mert nagy igyekezettel keresem őket a mixben. A régebben a kislemezek B oldalain is nagyot villantó Oasis három C oldalas számmal indítja az új lemezét. Érdekes. Szerencsére az első single, a The Shock of the Lightning helyreteszi a dolgokat. Döngölős alap, szállós refrén és kajak kis dobszóló félidőben. Vérbeli nyitó szám, kár, hogy kissé hosszúra nyúlt előtte az intro. A folytatás viszont már rendben van, jön a pszichedélia is szépen, itt egy vonyító orgona, ott egy Pink Floyd-os gitárhang, és megvan a mellotron is. A szünetekben zajok és zörejek. A számokkal sincs gond, a (Get Off Your) High Horse Lady robotcountryja végre beváltja a borult szonikus trip ígéretét, de Andy Bell kegyetlen lábdobhangzásra épülő Led Zep-parafrázisa (The Nature of Reality) is hengerel. Meglepő módon a lemez legjobb dalát sem az öreg Gallagher írta: a Gemtől származó To Be Where There's Life-ban a hangos basszusriff elnyomja a gitárt, a szitárt, de még a dobot is - meseszép.
Összességében nem rossz lemez ez, éppen csak az az elvadultság hiányzik belőle, amivel reklámozzák. Vannak erős pillanatai, nem is kevés, de ha a Dig Out Your Soul az a sötét grúvokkal teli szörnyeteg, aminek híresztelik, akkor én meg a rozmár vagyok.
Warner, 2008
