Lemez - Szalonképes vérhányás - Wolves in the Throne Room: Black Cascade

  • Kovács Marcell
  • 2009. április 9.

Zene

Meghalt a black metal, éljen a... hmm... a filmzenés betétekkel tűzdelt, tisztán csengő női énekhanggal díszített, vadul ökotudatos poszt-black metal! A kilencvenes évek legkülönösebb underground jelenségét a mértékadó zenei sajtó sohasem vette komolyan, képviselőit hullamázas képpel csörömpölő fiatalkorú bűnözőkként könyvelte el, az undergroundot maguk mögött hagyó, kommersz hangzású sikerzenekarokat pedig egy múló tinihóbort olcsó kiszolgálóinak tekintette. Belterjessége és radikalizmusa révén azonban a black metal az elmúlt években a megalkuvásmentesség szinonimája lett, megkerülhetetlen fogalom a szélsőséges zenei megnyilvánulások témájában. A Sunn O))) gitárzaj-kollektívája black metal énekesekkel dolgozik (és az e havi WIRE címlapján virít), a divatdiktátor Vice magazin tavaly flancos black metal fotóalbumot jelentetett meg, az Iran néven az évtized elejének legjobb indie-zaj-pop lemezeit kiadó Aaron Aites a műfaj norvég aranykoráról forgatott dokumentumfilmet, divatos lemezkiadók, mint a Southern Lord, a Hydra Head, az Aurora Borealis vagy a Profound Lore black metal lemezeket adnak ki, és így a magukra valamit is adó sajtótermékek lemezkritikai rovataikat a black metal körül kapirgáló eszmefuttatásokkal töltik meg. Mint amilyen ez is.

Meghalt a black metal, éljen a... hmm... a filmzenés betétekkel tűzdelt, tisztán csengő női énekhanggal díszített, vadul ökotudatos poszt-black metal! A kilencvenes évek legkülönösebb underground jelenségét a mértékadó zenei sajtó sohasem vette komolyan, képviselőit hullamázas képpel csörömpölő fiatalkorú bűnözőkként könyvelte el, az undergroundot maguk mögött hagyó, kommersz hangzású sikerzenekarokat pedig egy múló tinihóbort olcsó kiszolgálóinak tekintette. Belterjessége és radikalizmusa révén azonban a black metal az elmúlt években a megalkuvásmentesség szinonimája lett, megkerülhetetlen fogalom a szélsőséges zenei megnyilvánulások témájában. A Sunn O))) gitárzaj-kollektívája black metal énekesekkel dolgozik (és az e havi WIRE címlapján virít), a divatdiktátor Vice magazin tavaly flancos black metal fotóalbumot jelentetett meg, az Iran néven az évtized elejének legjobb indie-zaj-pop lemezeit kiadó Aaron Aites a műfaj norvég aranykoráról forgatott dokumentumfilmet, divatos lemezkiadók, mint a Southern Lord, a Hydra Head, az Aurora Borealis vagy a Profound Lore black metal lemezeket adnak ki, és így a magukra valamit is adó sajtótermékek lemezkritikai rovataikat a black metal körül kapirgáló eszmefuttatásokkal töltik meg. Mint amilyen ez is.

A számkivetett műfaj szalonképessé válásában fontos állomás volt a Wolves in the Throne Room felbukkanása. A hippikülsejű amerikaiak zenéjüket black metalként hirdetik, de a szélvészgyors gitárrohamokat rendre meditatív hangulatú, esetenként akusztikus hangszerelésű instrumentális betétekkel törik meg, és a vérhányó acsarkodást tiszta női énekhanggal ellenpontozzák. Lemondtak a kötelező külsőségekről, nincs arcfestés, nincs kilónyi szegecs és szög, a militáns jobboldali és/vagy sátánista szövegek helyett pedig a természet erejéről, szépségéről énekelnek. Jó érzékkel kutyulják a black metal stílusjegyeit a korszellem diktálta absztrakt posztmetál hangzással. A modern felfogásban elővezetett black metal a menő Southern Lord kiadó támogatásával hamar népszerűvé tette a zenekart a Neurosis és az Isis bűvöletében élő fiatal közönség körében is, így idei, harmadik lemezükkel már komoly elvárásoknak kell megfelelniük. A Black Cascade pedig nem okoz csalódást. Szokás szerint négy hosszú tétel, a korábbiaknál még direktebb, "blackmetalosabb" megfogalmazásban. Lehet, hogy vannak, akik jobban érzik náluk a black metalt (legyünk őszinték: sokan vannak ilyenek), és bizony, a Neurosistól is vehetnének leckéket, de ezt a fura hibridet ők játsszák a legjobban. Okosan kitalálták.

Southern Lord, 2009

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.