Adjunk ki lemezt! - A mikrokiadók varázslatos világa

Ha a lemezeket is elveszik, mi marad akkor nekünk? Rémesek a kilátások. Válságban a zeneipar, a befektetők kivonulnak, a sztárok siránkoznak, a lemezboltok lehúzzák a redőnyt. Az internet az első számú felelős és a könnyen kezelhető tömörített hangfájlok. Pedig az mp3-nak elvileg örülnünk kéne. Nem kell idealista kiberhippinek lenni ahhoz, hogy az ember belássa, mekkora eredmény, hogy a zene megszabadult az otromba, múlt századi hanghordozók béklyóitól, és digitális jelként szabadon terjedhet a világháló labirintusában, a kodályi gondolat jegyében mindenki számára elérhetően. Mégsem örülünk. És nem csak azért, mert a kedvenc zenéinket nézegetni, simogatni, dédelgetni is akarjuk. Az igazi probléma az, hogy az mp3 kereskedelmi egysége a szám (dal, tétel), és ez előbb-utóbb az albumformátum halálához vezet. A körülöttünk elhatalmasodó évezredkezdeti zűrzavarban a kevés megkérdőjelezhetetlen igazság egyike, hogy

lemezt kiadni öngyilkosság

Izgalmasan hangzik. Akkor adjunk ki lemezt! Érdekes jelenségnek lehetünk tanúi, ha vigyázó szemünket az egy helyben toporgó nagyipari könnyűzene helyett az underground mozgásokra vetjük. Rég nem látott pezsgés indult meg a kis és még kisebb kiadók világában. Különösen azokban a rétegműfajokban, amelyek a zeneipar érdeklődésének hiányában eddig is csak magukra számíthattak. A zajzenék, a kísérleti elektronika, a pszichedélia és a szélsőséges metál szubkultúráiban egyre-másra bukkannak fel új mikrokiadók, mindent önerőből megvalósító, egyszemélyes hobbivállalkozások, a lemezkiadás nemes hagyományának harcos örökösei. Miközben a független lemezcégek közül is egyre többen igazodnak a változó fogyasztói szokásokhoz, és kezdenek mp3-kereskedelembe, ezek a jó szándékú gerillák foggal-körömmel ragaszkodnak a hagyományos hanghordozókhoz. Kis példányszámú kiadványaikat cd-n, olcsó cd-r-en, vagy a méltóságát a mai napig megőrző bakeliten jelentetik meg. Sőt, a technológia és a praktikum sötét erőinek fityiszt mutatva leporolják öreg magnóikat, és újra kazettát használnak, visszahozva a nyolcvanas évek demócsereberéjének romantikáját.

A helyzet több szempontból is a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóját idézi. Akkor a punk-robbanás hatására indultak hirtelen szaporodásnak a független lemezkiadók: a piac által nehezen tolerált zenék helyet követeltek maguknak, amit (csináld magad alapon) meg is szereztek. A felszínen most is szűkösek a lehetőségek: a nagy lemezcégek tehetségkutatás helyett szerzői jogi kérdésekre szakosodott ügyvédekre és informatikus mérnökökre költenek. Csakhogy a felhasználóbarát stúdiószoftverek elterjedésével leegyszerűsödött a lemezfelvétel procedúrája, és tengernyi, próbateremben rögzített, de piacképes (hang)minőségű zeneanyag keresi az utat a közönséghez. A terjesztés feltételei is kedvezőbbek ma már. Tíz éve a független kiadók és terjesztők energiáit felőrölte az információáramlás nehézkessége elleni küzdelem. Újságokban hirdettek, promólemezekkel házaltak, visszajáró vásárlóiknak postán küldtek listát az aktuális kínálatról. Ma, a naprakész internetes zenei sajtó, a hasonló érdeklődésűek számára létrehozott netes fórumok, az informatív mp3-blogok korában a tájékoztatás már nem jelent gondot. A fifikásabb kiadók márkahű törzsközönség kiépítésére törekednek, és ebben közvetve az

eBay és társai

is a segítségükre vannak. A netes bolhapiacok licitjei ugyanis alaposan felvitték a ritkább lemezek árát. A kis példányszámú kiadványokra a lemezgyűjtő ezért igyekszik már a megjelenéskor lecsapni - a kiadók, ha mást nem is, a korlátozott példányszámú kiadványaikat így szinte biztosan értékesíteni tudják. Nem meglepő, hogy egyre több a limitált megjelenés, a számozott, színes bakelitre nyomott, különleges csomagolású, dupla, tripla lemezes exkluzív, deluxe, die hard stb. kiadvány.

A kis partizánkiadók már eleve alacsony, gyakran száz alatti példányszámban jelentetik meg anyagaikat, nagy hangsúlyt fektetve az egyediségre. Internetes fórumaikon csupa praktikus témában cserélik ki a tapasztalataikat: megvitatják, hol lehet a legolcsóbban bakelit kislemezt nyomatni, honnan lehet mini cd-hez dupla tokot keríteni, és hogy mi a legszerencsésebb eljárás, ha az ember alufóliát akar a cd dobozára ragasztani. A csomagolás mindig művészi igényű, lehetőség szerint kézi munka. A stílus változó, de jellemzően a punk arcbamászó esztétikájából, dadaista összevisszaságból és nem kevés sámánisztikus révületből táplálkozik.

A mikrokiadók belterjes, büszkén amatőr világában a lemezek igazi értéke nem is a zenéből fakad, illetve túlmutat azon. Legalább olyan fontos a közösségi élmény és a készen kapott megoldások helyett a saját út választása (ami persze nem jelenti azt, hogy ne kerülnének ki kivételes produkciók is ebből a közegből). A beszerzés azonban nem könnyű feladat. Ha lemaradtunk az eredeti harmincpéldányos kazettáról és a másik kiadó háromszáz példányos cd-újrakiadásáról is, továbbá végigzongoráztuk az összes szóba jöhető terjesztőt, csak egy túlárazott eBay-példány felbukkanásában reménykedhetünk. Vagy pedig magunk is összehozunk egy saját kiadót.