Kovácsy Tibor

Algéria és Marokkó különféle vidékeinek a hagyományain nevelkedtek. Kit a fojtogató körülmények, kit a kíváncsiság, kit a mûvészi becsvágy sodort Párizsba, de olyan is van köztük, aki már francia földön született. Az Orchestre National de Barbés igazi bevándorló-zenekar.

Meghatóan törékeny jelenség volt, ahogy megállt a színpad közepén fineszesen geometrikus, fekete-fehér fellépõ ruhájában. Éteri, mihelyt énekelni kezdett. Amikor a koncert végén különös, fel-felröppenõ mozdulatokkal egyre sodróbb táncba lendült, szinte meg-hatóan finom elegancia sugárzott a mozgásából. Nem sokkal késõbb pedig, mintha mindez meg sem történt volna, nyugodtan, elgondolkozva, elmélyülten, mégis nagy belsõ lendülettel válaszolt.

Arafat azt nyilatkozta még tavaly, hogy nem volna semmi baja azzal a bizonyos "biztonsági kerítéssel", ha izraeli területen épülne, csakhogy palesztin földekbõl hasít ki darabokat, összesen 58 százalékkal csonkítva ezeket, Jeruzsálem körül pedig egyenesen egy "berlini falat" hoz létre. Ez a bizonyos 58 százalékos palesztin területi veszteség elvileg akár valósággá is válhat, amennyiben a kerítés netán végleges határrá változna - csakhogy ezt azért nagyon-nagyon feltételes módban, minden hivatalos izraeli megnyilatkozás ellenében szabad csak elgondolni.

Sixtus, Pótkulcs, Castro, újabban pedig a Nagyvásárcsarnok négy Pipa utcai bejáratával szemben az V. Bejáró - ez lehetne a Hans van Vliet Kocsmatúra, habár a név viselõje a javaslatot minden bizonnyal a leghatározottabban visszautasítaná.

Az algériai raizene legismertebb elõadója hosszú ideje Európában - Franciaországban, újabban pedig Luxemburgban - él. Három éve járt elõször Magyarországon, most pedig a Hõsök terén, az uniós csatlakozási koncerten lépett föl.

Aképekhez csak ritkásan kapcsolódnak nevek: Kossuth Ferenc, Kemenszky, Vangel, Finaly család, Fuchs Gyurka. Halk mosolyú Jolánok, Berták és Jusztinok, délceg Árminok, Ödönök, tekintetükben enyhe dölyffel. Kisasszonyok, hölgyek, urak. Majd házaspárok sorban, hitvese kezét csak hüvelyk- és mutatóujjal érintő férj: magabiztos mosolyát finomkodóan eltartott, vastag gyűrűs kisujja árnyalja, miközben a lágy tekintetű fiatalasszony készségesen dől kissé előre-oldalt, hogy ne látsszék annyival magasabbnak. Egy-egy hamiskás mosoly, ernyedten pihenő, puha kézfej. Aztán a csecsemők, a cseperedő, főkötős Miklóskák, Manczik, Böskék, Dódi, Kukika lovacskával, műbárány, napernyő, teniszütő. A távolság, az ismeretlenségbe mosódottság miatt csupa rejtély. A műteremfotósnak a megrendelő saját valóságát volt feladata megragadni, a benne rejlő legtöbbet. A műtermi fényképezkedés elhúzódó pillanataiban a kuncsaft átengedhette magát amúgy restellt hiúságának, hogy kitárulkozó magakelletését barnás tónusok jótékonyan poétikus ködébe vonják a vegyszerek.

Ha autópályán érkeznénk, már a leágazás előtt érzékelhetnénk, hogy itt esemény van: integető karok ezrei fogadnának bennünket a zajvédő kerítés felől. És mindenféle, figyelmet felkeltő színt és formát installáltak a repülőtérre meg a pályaudvarra is, mint hírlik. Mi viszont Gleisdorf felől érkezünk, a régi országúton, úgyhogy mindenféle ráutalás helyett a táj - hegy meg völgy - terel bennünket Európa idei kulturális fővárosába.

A jobboldali ellentüntetők valószínűleg erősebben gyanították, sőt remélték a botrányt, mint a Kendermag Egyesület felhívására vasárnap délután a Vörösmarty térre érkezők, akiket aktuálpolitikai elkötelezettségek aligha hevítettek. Az utóbbiak a könnyű drogok fogyasztóinak büntethetősége ellen akartak tiltakozni jelenlétükkel - könnyű drogon természetesen most nem az alkoholt, a nikotint vagy a koffeint kell érteni, hanem a kannabiszszármazékokat.

Távolabbi hazai úti célt nehéz volna találni - talán kevésbé látogatottat is. Habár a szatmári-beregi vidéknek is vannak népszerű nevezetességei: a túristvándi vízimalom, a "csónakos" fejfák Szatmárcsekén, aztán a két szép kis templom, a tákosi a festett famennyezetével meg a csarodai, ahol a freskók vannak.

A Gotan Project április 9-én telt házas koncertet adott a Petőfi Csarnokban. A név a tangó szó kifordításából adódik, egy nem túl elmés francia műszleng szellemében. Ez a vicceskedő stílus szerencsére nem jellemző sem a zenéjükre, sem a gondolkodásukra.

Az ötvenes években autóstoppal beutazta az Egyesült Államokat, közben felszolgálóként dolgozott, egyetemi nyári kurzusra járt, és később is Amerika nagy barátja maradt.

Miként, milyen késztetésre és milyen gondolati nyomvonalon haladva találta fel az emberiség a dudát - kínozhatott volna már eddig is a kérdés, de nem kínzott, mert a duda-ügyek restellni való módon kívül estek érdeklődésem keskeny horizontján. Hogy ez most már nem így van, ezt is a filmszemlének köszönhetem. Tari János A tündérek ajándéka című munkája nem sorolható a dokumentumfilmezés radikálisan új utakat kereső vonulatához - de hát ez a többi, általam látott filmről is elmondható, amúgy a ténymegállapításon túllépő, ítélkező állásfoglalás leghalványabb szándéka nélkül. Precíz, gondos néprajzos munka: történelem, hiedelemvilág (tündérek, de keresztútnál kószáló, ujjtörő ördögök is), Kárpát-medencei összefüggések, a hagyományok továbbélése, új utak és perspektívák. És végül maga a gyakorlat: hogyan is készül (hm, kutyabőrből!) maga a duda, immár egy házilag barkácsolt elektromos célszerszám közreműködésével. Ez volna a dokumentumfilm alapszintje, az ismeretterjesztés: a téma, a tárgy mint olyan.