A jobboldali ellentüntetők valószínűleg erősebben gyanították, sőt remélték a botrányt, mint a Kendermag Egyesület felhívására vasárnap délután a Vörösmarty térre érkezők, akiket aktuálpolitikai elkötelezettségek aligha hevítettek. Az utóbbiak a könnyű drogok fogyasztóinak büntethetősége ellen akartak tiltakozni jelenlétükkel - könnyű drogon természetesen most nem az alkoholt, a nikotint vagy a koffeint kell érteni, hanem a kannabiszszármazékokat.Megpróbáltam előre elképzelni, hogyan választják majd külön a tüntetőket - nem, nem is ezt, hanem inkább azt a képtelenséget, hogyan döntik el minden egyes érkezőről, hogy a saját fél-terére indul-e. A helyszínen aztán a Váci utca felől nézve első pillantásra egészen barátságosnak látszott a dolog: a kettős rácskordon folyosójában turisták ténferegtek, tábla mutatta a "fű", illetve a "fa, virág" irányt, már döngött a zene a színpad felől. Szemből meg háttérzajként szóltak a sípok, nemzeti színű zászlók lengtek, kényelmesen, a gyors elunásig lehetett másolgatni a feliratokat. "Birkák legelik a füvet / A marhák meg szívják"; kicsit rejtélyesebben: "A liberalizálás azok érdekét szolgálja, akik ellenséget látnak a magyar fiatalokban!"; zaklatottan: "Kultúrnyikok! Született ´Vénások´! Az édesanyák virágot, gyermekeink egyenlő életesélyt érdemelnek - és nem kozmopolita, beetető Kenderáztatót!!! Engedd útjára a gyűlöletmentes (stb. stb.) magyar nemzettudatot!"; még habókosabban: "Korbácsot kenderből a kendermagosoknak! Eltörölni bíróságilag az egyesületüket! Letagadták vad-ságukat a vadkenderesek fene-vadjai!". Ha viszont már korbács, miért ne kötél is? Középméretű kézi akasztófa hurokkal, pluszfelirat: "Nesztek kender". Ahogy sejteni lehetett. A gyors és nagyszámú átszivárgás méreteit viszont nem - igaz, a színpadról már csak a teljes összekeveredés után hangzott el az első felszólítás (kérés volt inkább az is): mindenki menjen a saját oldalára. És akkor még el sem kezdődött a program.
Igaz, később se nagyon.
A zenét még lehetett így-úgy hallani, legalábbis a zene tényét, de a túloldal egyre hevült, idegesen, kontrollvesztetten remegő arcok és karok, dühtől torzuló tekintetek. Reszketeg nénikék, megvadult bakfisok mutogatták két kézzel a nemzetközi
"kapd be!"
jelet, szinte ritmusra váltogatva, hol hüvelykujjal le, hol középső ujjal fölfelé bökve - és elég hamar elkezdett nagyon rossz lenni az egész. A nemzetiszínű szalaggal ékesített sodrófát lengető reszketeg anyókát még meg lehetett mosolyogni, megbámulni a családapát, aki két cseperedő fiával - afféle házi zeneóra gyanánt - fútta, fútta a valódi szarutülköt. A sokasodó öklök aztán már nem voltak viccesek, az üvöltő zsidózás pedig végképp nem, a mindenre kész, üvegesedő tekintetekkel. Aztán következett a zöldparadicsom, nejlonszatyorból és szütyőből az érett tojás, ami csirkét, kislibát rejtett.
Ott volt az egymást rutinosan üdvözlő, keménykedő, csatázni kész söpredék (félelmetesen sötét, kíméletlen arcok, hideg, gyilkos mélységeket sejtető tekintetek), a helyrehozhatatlan életű, elfojtott évtizedeiket megbosszuló nyugdíjasok, családjuk körében/élén az igazuk pöffeszkedő tudatának zavarosából táplálkozó megállapodott egzisztenciák és nyugtalanító sokaságban az elszánt tekintetű, jövőben, nemzetben gondolkozó fiatalok, akik átgondoltan és rendszerszerűen tudják és ezért hiszik, hogy aminek a nevében fellépnek itt, az maga az igazság, az erkölcs, a Jó, amely tettekre kényszerít. És nem utólagos, játékos szóvirágok ezek, hanem az elhúzódó döbbenet helyben keletkezett, zavart próbálkozásai megérteni, hogy mi van, remélni, hogy ezek összesen és országosan sem lehetnek sokkalta többen. Ott, a téren azonban náluk volt az egyértelmű létszámfölény, kettő-három az egyhez.
Csak éppen a rendőrök nem voltak ott, amikor már a ráncigálás, ruhaletépés, ütés, rúgás volt az érv, nem csak a verítékesen vöröslő arcokból kitolt sípszó és átkozódás. Kérdés, mi történik, ha nagyobb számban vannak ott. Igen, megfékeznek néhány dühöngőt, kábelráncigálót, zsidózót, transzparens-szaggatót, ezzel is
védelmezik a szabadságot,
de a hangzavart, a tombolást nem fékezhették volna meg. Vajon elő-zetesen hogyan mérték fel a helyzetet, ha felmérték, milyen forgatókönyvet gondoltak el az események kedvező, tűrhető és kedvezőtlen alakulásának esetére? És milyen - életszerű - alternatívát remélhetett az "Engedd szabadon a kendert!" esemény résztvevője? A tervezett stílus, a nyugodt, derűsen barátságos hangvétel egy téren a másik tüntetéssel úgysem valósult volna meg, a kenderszármazék-fogyasztókat értelmetlenül zaklató, büntető törvények ellen úgysem hallatszottak volna messzebbre a tömör gyilkosozásnál azért bonyodalmasabb érvek.
Márpedig a cél ez lett volna: megmutatni, hogy a kenderügy több vonatkozásában igenis léteznek az uralkodó nézetekkel szemben futó, meggyőző érvrendszerek. Természetesen föl sem merülhetett, hogy egyszerre essék szó a kábítószer fogalmának értelmezéseiről, különféle megközelítésű statisztikák módszertani problémáiról, különféle jogszabályok célirányosságáról és hatékonyságáról (lásd pl.: A szomszéd kertje zöldebb, Magyar Narancs, 2003. január 30.). És természetesen arról, milyen sokfokozatú dolog a liberalizáció. Mármost kérdés, hogy ennek a felvilágosító törekvésnek mi tesz jobbat: az-e, hogy a probléma a most kialakult, leegyszerűsítő kontextusban, de mégis- csak szélesebb körben kapott közfigyelmet, vagy ha kevésbé látványosan, de a maga összetettségében jelenítik meg, méltóbb vitakörnyezetben. Ha az utóbbit valószínűsítjük, mondhatnánk akár azt is: marhaság volt remélni, hogy az ellentüntetés szervezői állják a szavukat, és visszatessékelik az embereiket a saját területükre. Mint ahogy azt is, hogy végső esetben a rendőrség kényszeríti ki ezt, ahelyett, hogy beismerné a tehetetlenségét, egyszersmind a demonstráció félbeszakítását indítványozva. Ezzel viszont azt vetjük a kenderesek szemére, hogy a demokratikus játékszabályok érvényességét feltételezve jártak el.
Ha viszont azt reméljük, hogy a történteknek így is volt gondolkodásösztönző hasznuk, ezzel feltételezzük, hogy az indulatoktól vezérelt ellenoldal, ha máshoz nem is, a probléma súlyának megértéséhez közelebb juthat, és ez is egy lépés a szűkös igen-nem szembeállítás fellazulása felé.
És akkor még mindig hol vagyunk attól a megközelítéstől, amit egyfajta zárszóként Müller Péter Sziámi javasolt szóban, majd énekben? A mámorról beszélt, a minden ember számára szükséges mámorról, amelyhez hozzájutni belső kényszer és parancs - a legjobb, ha ez belülről sikerül, lelki önmozgósítással. De ha ehhez nincs kellő élethelyzet, szélesebb környezet, mindennel próbálkozik az ember.
Hogy jó legyen.
Kovácsy Tibor
