Ha autópályán érkeznénk, már a leágazás előtt érzékelhetnénk, hogy itt esemény van: integető karok ezrei fogadnának bennünket a zajvédő kerítés felől. És mindenféle, figyelmet felkeltő színt és formát installáltak a repülőtérre meg a pályaudvarra is, mint hírlik. Mi viszont Gleisdorf felől érkezünk, a régi országúton, úgyhogy mindenféle ráutalás helyett a táj - hegy meg völgy - terel bennünket Európa idei kulturális fővárosába.Gleisdorf egyébként egy olyan kultúraktivista csoport illetőségi helye, amely az elmúlt két év folyamán kirekesztéssel, érdekvezéreltséggel, egyéb csúnyaságokkal vádolta a hivatalos grazi szervezőket, akik bíróságon próbálták elperelni a graz2003.at domainnevet az előbbiektől - úgy tűnik egyébként, hogy sikertelenül, mert az egész éves rendezvénysorozatról nem itt, hanem a graz03.at címen lehet tájékozódni. Szó, ami szó, nem sikerült kideríteni, hol az igazság, egyáltalán, többről van-e szó, mint kicsinyes zsörtölődésről a húsosfazék körül, amelynek a méreteit illetően sincsenek pontos adatok. Annyi biztos, hogy a költségek nagy részét a tartomány, Stájerország, illetve maga a város állta - plusz az Európai Unió is csöngetett a maga mértéktartó módján. Ötvenmillió euró körüli végösszegről hallani, ami alighanem kevés lesz ahhoz, hogy továbbra is minden a tervek szerint gördüljön, egészen az év végéig. Az a fontos, ami már megvan, és tény, hogy tele a város látvánnyal, programmal, élménynekvalóval.
Kettős látás
Ami legelőször szembetűnik, akárhonnan kerüljük is meg Graz Gellérthegyét, a Schlossberget, az a tetején álló óratorony megkettőződése. Azonos méretben építették a város jelképe mellé, pontosabban illesztették hozzá önnön fekete árnyékát, amelyből a régi építmény - mintegy saját múltjából, ódonságából előléptetve - valósággal kiugrik, egyenesen az örökifjúi létbe. Ugyanerre nem sokkal távolabb a Mária-oszlop már nem vállalkozik, mi viszont a szeme közé nézhetünk a szent szűznek, ha beszállunk a kizárólag ebből a célból felállított üvegliftbe, ami vele szemben emelkedik mértéktartó, de mégis tiszteletet parancsoló, 18 méteres magasságba, végül is a semmibe. Ha majd lebontják, az egyszer volt sajátos perspektíva puszta emlékének az elgondolása, felidézése jelenti majd az elegánsan minimalista műélvezetet.
Ugyanígy lehet majd visszagondolni a tereken, pázsiton, fák között ideiglenesen elhelyezett betonalkotásokra - hacsak egyik-másik véglegesen is ott nem marad. "riás kavicsok, valóságos bújócskapálya, a semmibe hullámzó/csúszkáló műútszakasz, aztán egy bunkerszerű valami, amibe bemászhatunk, hogy megállapítsuk: Murán túli megszokásaink felől nézve bármennyire kézenfekvő volna, még sincs benne szar, de még egy nyomorult, letört nyakú üveg sem. A fent említett folyó belvároshoz képesti túlpartján, a Gries nevű, viszonylag szakadtabb városrészben real*utopia néven fut egy tucat látható, de nem mindig egyértelműen fölfejthető koncept, szerezhetne például az ember "nemúszó" igazolványt, hogy beléphessen egy immár nem strand területére, vagy estére kelve megjelenítheti fényírásos üzenetét egy hatalmas házfalon. Elgondolom, tehát van. Hogy aztán mindez úgy épül-e bele a városrész életébe, mint a nyár eleji budapesti művészeti projekt a Moszkva térbe (sehogy), vagy pedig már csak nagyobb szabása miatt is ad-e valami többletlöketet, ezt így, turistaként nem lehetett megállapítani.
Ami mindenképpen marad
Mindez persze semmi a két igazán nagy durranáshoz képest. Az egyik, az átlátszó, mesterséges sziget már kész, látogatókat és programokat is fogad. Innen nézve kagyló, onnan csigaház, mindenhogyan élő - nem erősen, a maga önfékezett módján lélegző valami. Tervezője, a New York-i sztárépítész, Vito Acconci állítólag a mederhez rögzített, végleges szigetet gondolt el, végül környezetvédelmi megfontolások szóltak az úszó megoldás mellett. Legalább ugyanennyire látványos a csak szeptemberben elkészülő, de végleges körvonalait már most is egyértelműen megmutató új kiállítócsarnok (tervezők: Peter Cook és Colin Fournier). Amorf, de a szigethez hasonlóan élő szervezet benyomását keltő, alapvetően lágyan hajlított körvonalakból összeálló épület - engem elsőre valamiféle óriási szívre vagy tüdőre emlékeztet, ahogy a felszínéből előtüremkednek a hatalmas erek kiindulópontjainak tűnő, csőszerű ablakok és valósággal magukba szívják a külvilágot. Közben meg élőlényidegen kék színe van, és elképzelni is kész kaland, miféle terek lehetnek majd benne, négy, egymás fölötti szinten. Hogy harmonikusan illeszkedne a környezetébe, azt első látásra nehéz volna állítani, voltaképpen olyan vakmerően, szinte arcátlanul töri meg, zaklatja föl a folyópart XIX. századi építészeti békéjét, hogy valósággal belelöki ezt a nagynak egyáltalán nem mondható, mintegy negyedmilliós várost a XXI. századba.
Az új műcsarnok alighanem ennek a jövőbe néző városnak a jelképe lesz, de a magyarországi látogatót még csak nem is ezek a látványos, mondhatni, presztízsépítmények töltik el elismerő irigységgel - az új rendezvénycsarnokhoz el sem jutottunk -, mint inkább az infrastruktúra olyan elemei, mint a sci-fi hangulatú, színes, halkan sikló villamosok vagy az a Mura-parti garázsépítkezés, amelynek egyfajta melléktermékeként betonlábazatot építettek egy egész, ódon kolostor-épület alá, és sehol egy repedés.
A turisták persze tolonganak - az első negyedévben az egy évvel korábbihoz képest 30 százalékkal nőtt meg a szállóvendégek száma - és még csak ezután kezdődött az igazi idegenforgalmi szezon. Eközben egymást érik a legkülönfélébb fesztiválok, ilyen napok, olyan hetek, sport - a hajléktalanok július eleji utcafoci-világbajnoksága - és színház, komolyzene és dzsessz, előadások, felolvasások, akciók és tárlatok. Na és persze néhány nagy, átfogó kiállítás.
Sacher-Masoch és Krafft-Ebing
Nem kizárólag, de Grazhoz is köthető e két férfiú tevékenysége - mindketten éveket töltöttek itt. Leopold von Sacher-Masoch irodalmi munkásságának a jelentőségén alighanem messze túlnő Richard Freiherr von Krafft-Ebingnek, az első "szexuálpatológusnak" köszönhető ismertsége, hiszen az előbbiről nevezte el a kéjt a fájdalommal, a kiszolgáltatottsággal, alávetettséggel összekapcsoló szexuális gyakorlatot. Erről, pontosabban a mazochizmusnak a művészetben történő megjelenéséről szól a kulturális főváros rendezvénysorozatának egyik, augusztus végén záró, központi eseménye, a Phantom der Lust (a vágy, az élv fantomja) című kiállítás. Sajátos, hol kifejezetten ismeretterjesző jellegű, hol valódi műélvezetet nyújtó, néhol kissé parttalan, színvonalában meglehetősen egyenetlen, de mindenképpen érdekes és kétségkívül bátor összeállítás. Megismerhetjük Sacher-Masoch élettörténetét az első - áttételes - mazochisztikus élményétől kezdve kapcsolatainak közvetlen gyakorlatáig, nem beszélve a korabeli - XIX. század végi - kontextusról, a megszokottól és vállalhatótól eltérő szexuális szokások fennmaradt rekvizitumairól, a mából nézve meglehetősen szálkás élvezeteket kínáló valóságpótló szerkezetekről. A műtárgy-anyag természetesen kénytelen megbirkózni azzal az akár elvinek is nevezhető problémával, hogy a mazochizmus örömeihez jó, ha van partner, aki szükségképpen szadista, de ez nem elengedhetetlen, miközben a szadista nem nélkülözheti önmagát kiszolgáltató társát-tárgyát. Így aztán az önként szenvedőt többnyire élveteg gyötrője felől és szemével látjuk, ami eltakarja előlünk - sőt kérdésessé teszi - kínzatása miatt érzett gyönyörét. Az általános végeredmény így sokkal inkább szól a vállalt fájdalomról, mint a vágyott gyönyörről - de még ezzel együtt is feltörnek a kiállítás nézőjében egynémely kényes kérdések saját eddigi élvezetértelmezésének szűkkeblűségét illetően. És ez már éppen elég civilizatorikus haszon.
Az emlékezet kazamatái
A másik reprezentatív kiállítás (Berg der Erinnerungen - az emlékek, az emlékezés hegye) alapötlete az volt, hogy sok egymás mellé helyezett privát történelemből kaleidoszkópszerűen kialakítható egy mozgásban lévő, lezáratlan, mégis átfogó történelemkép - és hogy a kiindulópontot a nagy, sorsfordító események vagy a manipulatív emlékezet szűrőrendszerében itt-ott rejtőzködő apróságok jelentik-e, ez majdhogynem érdektelen. A lakosság önkéntes felajánlásai és a várost járó, kérdezősködő önkéntesek zsizsegése eredményeképpen összeállt egy tárgyhalmaz, amelyet a már említett Schlossberg alatt a háború idején ásott bunkerrendszer egy részében helyeztek el, meglehetősen nyers, minimalista környezetben. A tárnák nincsenek "megcsinálva", viszont az egyes tárgyak plexiüveg kockákban és többoldalú idomokban merednek a falból, lógnak a mennyezetről, és minden fényképhez, kitömött ezüstrókához, festőhengerhez, autogramhoz, kötött alsónadrághoz és cipőhöz a személyes kontextust és a tágabb összefüggéseket is tömören bemutató szöveg kapcsolódik. És miközben egyfelől borzalmasan nyomasztó a "nagy történelem" érezhető szorítása (náci idők, háború, szegénység, kiszolgáltatottság), a személyesség megsokszorozott jelenlétéből valósággal egyfajta antropológiai optimizmus árad, miszerint az ember, az élet mindent összevetve mégiscsak jó. Ez az üzenet pedig minden pénzt, szervezést, erőfeszítést megér - az odautazást pedig mindenképpen.
Kovácsy Tibor
Sorban állás a dicsőségért
A színésznőből görög kultuszminiszterré lett Melina Mercouri kezdeményezésére 1985 óta áll fenn az európai "kultúrvárosok" intézménye, amit később kereszteltek át "kulturális fővárossá". A jelentkezők elképzeléseit egy héttagú, független nemzetközi szakértői testület véleményezi, aztán az Európai Parlament elé terjeszti a javaslatát, hogy azután, az itt elfogadott ajánlás fényében, még további uniós grémiumok is megfogalmazzák észrevételeiket. Végül, lehetőség szerint négy évvel a tényleges eseménysorozat kezdete előtt, megszületik a végleges döntés. A pontosan meghatározott kritériumok között szerepel a pályázó város/ok múltbeli, európai jelentőségű művészeti "teljesítménye", a tervezett eseményeknek a helyi társadalom minél szélesebb rétegeit átfogó, ugyanakkor európai szintű mozgósító ereje, nyitottsága az Európán kívüli kultúrák felé - és még sok más nagyszerű és kétségkívül üdvözlendő törekvés. Mindez így túlságosan is fennkölt és hangzatos, de tény - és ezt az ember Grazban járva szinte a bőrén érzi -, hogy az egész éves felpezsdülés valóban kinyitja a határokat, egyfajta tág lélegzetű európai kulturális öntudatot épít.
Az első tizenöt év kulturális fővárosai között többségben voltak azok, amelyek ténylegesen, kormányzati székhelyként is azok, 2000-ben aztán egyszerre kilenc európai város nyerte el a címet - köztük Prága és Krakkó. Ezzel egy időben viszont döntés született arról, hogy 2005-től kezdve már csak uniós tagországok váltogatják egymást - jövőre még Genova és Lille osztozik a címen. Így például tudni lehet, hogy 2010-ben egy német város kerül sorra - egy bő tucat pályázó verseng máris Braunschweigtől és Lübecktől Potsdamig és Görlitzig -, aztán a finnek, majd a portugálok következnek és így tovább. Az új tagországok belépése kissé megzavarja a nagy távlatú elképzeléseket - a dolgok jelenlegi állása szerint alighanem mindegyik régi tag kooptál majd egyet az újak közül. Az uniós kassza a kulturális rendezvényeket legfeljebb a költségek hatvan százalékáig támogatja, a beruházásokat viszont teljes mértékben a pályázó országnak/régiónak/városnak kell kigazdálkodnia.
