Az ötvenes években autóstoppal beutazta az Egyesült Államokat, közben felszolgálóként dolgozott, egyetemi nyári kurzusra járt, és később is Amerika nagy barátja maradt.
De veszélyesnek gondolja, ha egy közösséget - ami ez esetben az emberiség - egyetlen domináns hatalom irányít, emiatt jobbnak tart egy többpólusú világot. Ez a nézete
a mostani konkrét helyzetben persze csak így értelmezhető: nehogy már az Egyesült Államok döntse el, mikor lehet háborút indítani Szaddám Huszein ellen.Edward Koch New York-i polgármester egyenesen ezt mondta Jacques Chiracról: "egy amerikai, aki francia akcentussal beszél" - igaz, ennek már vagy húsz éve. De az biztos, hogy Chirac múltjában nemigen láthatók akár az Amerika-ellenesség, akár a pacifizmus nyomai. (Most sem pacifista, nem zárja ki a katonai beavatkozás szükségességét és lehetőségét, csak éppen máshol húzza meg a határt a még nem és a már igen között.) Ami sokkal inkább mozgatja külpolitikai lépéseit, az Franciaország valamikori nemzetközi, diplomáciai súlyának a visszaszerzése - a politikai és főleg a gazdasági realitásokhoz alkalmazkodva immár egy, az Európai Unió tengelyeként vizionált
francia-német páros
részeként. És nem biztos, hogy kellőképpen felmérte, miként vélekedik erről az elképzelésről a többi európai ország (Nagy-Britanniát pedig valószínűleg eleve leírta annak hagyományosan erős transzatlanti kötődése miatt).
Miközben javában zajlik a tippelgetés és a színfalak mögötti nyomásgyakorlás a Biztonsági Tanács következő, Irakkal kapcsolatos szavazásának előkészítéseként, a francia politikai élet egy, a sajtóban meg nem nevezett, Chirachoz közel álló képviselője az érdemi kérdésen elegánsan felülemelkedve úgy ítélte meg, hogy a Földön négymilliárd ember él, akinek a számára Franciaország igenis létezik. Ezt a nagyszerű élményt közvetlenül is megtapasztalhatta Dominique de Villepin külügyminiszter, amikor január végén a Biztonsági Tanácsban a hallgatóság lelkesen ünnepelte a háború elkerülésének lehetőségét sugalló, Colin Powellnek válaszoló beszédét. Csakhogy az a bizonyos multipoláris vízió az aktuális iraki probléma összefüggésében alig értelmezhető. Háborúba szállni Irakban csak az Egyesült Államok képes, amely épp a világuralmi vádak alaptalanságát bizonyítandó próbálná nemzetközivé formálni a fegyveres fellépést. Chirac változatlanul a Biztonsági Tanácsot tekinti a végső döntési fórumnak a nemzetközi álláspont kialakításában. Amikor viszont Franciaország vétójogának esetleges érvényesítését helyezi kimondatlanul is kilátásba, ezzel végül is épp ennek a fórumnak a döntési körét szűkíti.
A francia köztársasági elnök, akinek tavaly tavaszi nagyarányú választási győzelme - és a szocialisták összeomlása - hatalmas külpolitikai mozgásteret biztosít, nem is beszélve az egész francia pártpalettán áthúzódó népszerűségről a háborúellenesség által egységbe forrasztott közvéleménnyel a háttérben, újra meg újra
elmarasztalja a Nyugat arroganciáját
a többi kultúrával szemben. Hagyjuk most a kínálkozó megjegyzéseket Franciaország Afrika-politikájának végtelenségig sorolható, arrogánsan önérdekű megnyilvánulásaival kapcsolatban. Ami ennek az álláspontnak az érdemi vonatkozása, az kétségkívül gyökeresen eltér az amerikai politikai gondolkodásmódtól, amely hajlamos nagy magabiztossággal ismerni föl a Jót és a Rosszat, és misszionáriusi küldetéstudattal lépni fel az utóbbival szemben, az előbbi nevében. A Nyugathoz képest "vesztésre álló", kisebb, szegényebb kultúrákkal szembeni erőpolitikában Chirac - a hozzá közel állók szerint - a kibékíthetetlen, elmérgesedő szembekerülés veszélyét látja. Különösen veszélyesnek érzi ezt a Közel-Keleten, aligha függetlenül attól a ténytől, hogy Franciaország lakosságán belül a mohamedán vallásúak száma lassan eléri az ötmilliót.
A köztársasági elnököt ismerők megjegyzik továbbá, hogy "mélységes meggyőződése", miszerint a külpolitikában kerülni kell a másik fél megszégyenítését, hogy mindig nyitva maradjon a további párbeszéd lehetősége. Ennek éppenséggel nem sok jelét adta, amikor az EU-hoz csatlakozó országokat kioktatta a nyolcak, majd a tízek levele kapcsán. A francia baloldali sajtó is a szemére vetette, hogy nem kellett volna gyerekesnek és veszélyesnek minősítenie a mondott állásfoglalásokat, nem áll meg maradéktalanul az az érvelése, hogy egy családtagnak több joga van, mint annak, aki éppen csak az ajtón kopogtat,
a csendben maradás kiváló lehetősége
meg éppen hogy az ő esetében maradt kihasználatlanul. A Libération című baloldali lap kommentátora mindehhez hozzáteszi, hogy mindemellett persze rosszul mérték föl a helyzetet a volt szovjet tömb országai, amit csak keserű történelmi tapasztalatai(n)k mentenek úgy-ahogy. A konzervatív német Frankfurter Allgemeine Zeitung pedig joggal mutat rá, mekkora szolgálatot tettek Chirac ingerült kijelentései - az említetteken kívül az az utalása, hogy (miként annak idején Nagy-Britannia tagsága kérdésében), akár referendumot is kiírhatnak Franciaországban a bővítésről, amely ott nem tartozik a legünnepeltebb dolgok közé - a reménybeli új tagországok EU-ellenes köreinek.
Ez a szempont pedig nyílegyenesen visszavezet az újjáélesztett francia-német együttműködéshez. Ennek fénypontját a két ország törvényhozóinak január 22-i versailles-i együttes ülése jelentette, melyre a két ország barátsági szerződésének negyvenedik évfordulója jelentett alkalmat. A két ország között az elmúlt években éppen a bővítés kérdésében, az unió leendő struktúrájának, ezen belül a tagországok szuverenitási fokának az ügyében lehetett tapasztalni a legtöbb ellentétet. Márpedig ezek nehezebb kérdések, mint a két ország nyelvének kölcsönös középiskolai oktatása, a francia-német kettős állampolgárság lehetősége és a többi látványos gesztus, amit a barátsági szerződés megerősítésekor határoztak el.
Kevésbé konkrét, de a francia-német hatalmi tengely jövője szempontjából fontos szemléletbeli különbség az, amiről az Európai Parlament egy francia jobbliberális képviselője, Jean-Louis Bourlanges beszélt egy interjúban. "A németek ugyanúgy gondolkodnak, ahogy 1995-ben, amikor a francia atomkísérletek ellen, vagy 1983-ban, amikor a Pershing rakéták ellen tiltakoztak: ők pacifisták. A franciák nem értenek egyet ezzel a háborúval. Mindamellett nem is pacifisták. Stratégiai természetű a nézeteltérésük az Egyesült Államokkal, míg a németek fundamentalista módon ellenzik a háborút. Franciaország növeli a védelmi kiadásait, Németország csökkenti őket. A franciáknak hízeleg a gondolat, hogy bekapcsolódjanak a világ egyensúlyának a kialakításába, a németek ennél szerényebb, európai központú politikát követnek. Nem biztos hát, hogy ez a szövetség tartósan fennmarad."
A német politikai élet eleve megosztottabb a franciánál az Irakkal szembeni fellépés kérdésében, de a francia jobboldal egységén is minden planetáris vízió dacára
vannak azért repedések
(Balról inkább olyan hangok hallatszanak, mint Jack Lang egykori szocialista kultuszminiszteré, aki Busht Bin Ladennel helyezi egy szintre a terrorizmus életben tartása miatt.) A jobboldali liberális Alain Madelin (első fordulós elnökjelölt volt tavaly, 3,91 százaléknyi szavazattal) számára a probléma végső soron a Bush vagy Szaddám választásra egyszerűsíthető, és reméli, hogy Franciaország képes lesz Bush mellett dönteni. Mások, például Philippe Séguin volt nemzetgyűlési elnök, az ország biztonsági tanácsi vétójogának alkalmazásában intenek óvatosságra, mondván, hogy ez nem szolgálná a francia érdekeket, hiszen nem módosítana az amerikaiak elszántságán, viszont elszigetelheti Franciaországot.
Kovácsy Tibor
Mit szólunk ehhez?
A kelet-európai fővárosokban a felelős tényezők vagy felháborodással fogadták Chirac elnök múlt hétfő esti brüsszeli kijelentését az infantilizmusról meg arról, hogy jobb lett volna kussolniuk, különben fel is út, le is út, vagy megpróbáltak úgy viselkedni, mint amikor valaki jó társaságban hangosan, közérthetően elfingja magát.
Az Egyesült Államok Irak-politikáját támogatásukról biztosító, ám 2004-es, illetve 2007-es tagságra számító kelet-európai kormányok megalázása már akkor kezdetét vette, amikor a brüsszeli EU-csúcsra magára nem, csak az azt követő fejtágítóra hívták meg őket. Hogy tudják magukat mihez tartani. A francia elnök agya ráadásul nem spontán módon, hanem előre megfontoltan szállt el, a varsói Gazeta Wyborcza forrásai szerint már a hét végén szűk körben és nem hivatalosan hasonló szellemben nyilatkozott, arról nem is beszélve, hogy mind a francia Európa-ügyi miniszter, Noelle-Lenoir, mind Michelle Alliot-Marie hadügyminiszter később megerősítették, hogy nem az elnök személyes, hanem a francia kormány egyeztetett, hivatalos álláspontjáról van szó. (Utóbbi Lengyelországot meg a többi aláírót ahhoz a menyhez hasonlította, aki már akkor bajt kever a családban, amikor az még be sem fogadta igazán.) Tévedés tehát kizárva: a legmagasabb szint gondos mérlegelés után nyilvánította a 13 ország (Magyarország, Csehország, Lengyelország, valamint a vilniusi tízek néven emlegetett Albánia, Bulgária, Észtország, Horvátország, Lettország, Litvánia, Macedónia, Szlovénia, Szlovákia, Románia) kormányát mindenféle jöttment bunkónak.
A francia elnöki düh mindazonáltal nem mindenkit sújt egyforma intenzitással. Első számú célpontja feltehetően az a Lengyelország, amelynek nem hogy volt pofája extra összegű agrártámogatásokat kiszorítani magának a tavaly decemberi koppenhágai EU-csúcson, de ezután nem sokkal úgy döntött, hogy inkább amerikai F-16-osokkal és nem francia Mirage-okkal újítja meg légierejét. Ez francia olvasatban annyit tesz, hogy az EU-tól kisírt zsetont Varsó a gringókra költi: nem véletlen, hogy Serge Dassault, aki egyszerre tulajdonosa a Le Figaro című (jobboldali) párizsi napilapnak, gyártója a mondott repülőgépeknek és országos barátja a francia elnöknek, nem habozott vehemensen Chirac pártjára állani. Ehhez képest Wlodzimierz Cimoszewicz lengyel külügyminiszter és Danuta Hübner Európa-ügyi miniszter udvariasan és visszafogottan válaszolt, alakításukban a hangsúlyt inkább egyfajta megbántott borongásra helyezve. ("Európában nincsenek jobbak és rosszabbak. Nincsenek a partnerségre éretlen gyerekek. Nem értek egyet azzal, hogy kevesebb jogunk van a véleményünk kimondására, mint az unió tagjainak. És azt gondolom, nincs értelme azt a retorikát folytatni, ami nem vezet minket sehova.") Leszek Miller miniszterelnök a lengyel rádiónak nyilatkozva már harciasabb volt ("Akkor mondjuk ki a véleményünket, amikor mi jónak látjuk, és azt fogjuk mondani, amit mi jónak látunk, függetlenül attól, hogy kinek tetszik és kinek nem.") - ám faktum, hogy a lengyel politikában senki egy pillanatra sem tett úgy, mintha Chiracnak bármiben igaza lehetne.
Ha a francia elnök netán a BT nem állandó tagját, Bulgáriát akarta volna megfélemlíteni, hát az sem nagyon sikerült, Georgi Parvanov miniszterelnök a francia bírálatot "elfogadhatatlannak" nevezte, majd jobb dolga után nézett.
És bár Adrian Nastase román kormányfő afféle apró lapsusnak, jelentéktelen incidensnek látná legszívesebben az elnöki szózatot ("Biztos vagyok benne, hogy a kijelentés nem rossz szándékból született, és azt hiszem, hogy pusztán egy kis huppanó ez az úton."), a bukaresti parlament már Chirac kijelentése után szavazta meg, hogy az amerikaiak a háborús felvonuláshoz használhatják a constantüai repteret.
E kijelentésekből ítélve tehát úgy tűnik, senkit nem tántorított el a francia elnök leplezetlen paternalizmusa, sőt, ha valamit, hát dacot szült a lekezelő, par excellence gyarmatosító duma. Azt senki nem hiszi el igazán, hogy a francia parlament képes lenne akadályokat gördíteni a bővítés vagy a csatlakozási szerződések ratifikálása elé. A kelet-európai kormányfők véleménye összecseng abban is, hogy a Prügelknabe szerepét óhajtotta rájuk osztani Chirac: őket ütötte Amerika helyett. Azt is tudja mindegyik, hogy országuk biztonságának szavatolását az Egyesült Államoktól és nem Európától (főként pedig nem Chiractól) remélhetik - ha Jugoszlávia széthullása és a NATO-bővítés valamiről, hát erről biztosan meggyőzte őket. Lehetséges persze, hogy egyikük-másikuk megpróbál majd visszasorolni a francia-német tengely mellé: Medgyessy Péter a Libérationnak már mint "elkerülhetetlen csapdáról" beszélt a nyolcak leveléről. (Meg is hívták a magyar miniszterelnököt a március eleji avi-gnoni EU-miniszterelnöki csúcsra.) Most már csak a franciákon a sor, hogy felfogják: 2003-at, nem 1803-at írunk, és a kelet-európai kisállamok sem a napóleoni grandeur bűvöletében akarnak Európához csatlakozni.
- tángál -
