Arafat azt nyilatkozta még tavaly, hogy nem volna semmi baja azzal a bizonyos "biztonsági kerítéssel", ha izraeli területen épülne, csakhogy palesztin földekből hasít ki darabokat, összesen 58 százalékkal csonkítva ezeket, Jeruzsálem körül pedig egyenesen egy "berlini falat" hoz létre. Ez a bizonyos 58 százalékos palesztin területi veszteség elvileg akár valósággá is válhat, amennyiben a kerítés netán végleges határrá változna - csakhogy ezt azért nagyon-nagyon feltételes módban, minden hivatalos izraeli megnyilatkozás ellenében szabad csak elgondolni.
A Centrális Galéria dokumentációkiállítása nem hagyja említés nélkül az efféle, találgatás szintű, a tényektől vakmerően elkalandozó vélekedéseket sem, de nem ezek-ről szól, még csak nem is a meglehetősen riasztó - nyomasztó, szívszorító, elkeserítő - látványt nyújtó építménnyel kapcsolatos nézetek között kíván igazságot tenni. A probléma lehetséges megközelítéseinek a sokféleségét tárja a látogató elé, akit a szándékosan szűkös, kényelmetlen és rideg labirintussá formált térben előrehaladva egyre jobban letaglóz a képtelenül bonyolult és reménytelen helyzet számtalan vonatkozása.
Okkal indít a kiállítás egy egész angol-magyar szómagyarázat-sorozattal, áttekintve a "divide" (választóvonal, megosztottság, kettéoszt, megoszt stb.), "barrier" (akadály, sorompó stb.) és hasonló kifejezések számos értelmét, és érthető, hogy magyar címe nincs is. A szóban forgó "valami" puszta megnevezése is
elfogultságokat gerjesztő
asszociációkat indít el - lásd például Arafat említett kijelentését. A berlini fal - hisz tudjuk - a diktatúra alattvalóinak a bezárására épült: ne választhassák a demokráciát. Az izraeli pedig azért, hogy megvédjék az ország polgárait a gyilkos terrortól. A kettőnek csak a hangzatos álbeszéd vagy a formális, üres okoskodás szintjén van egymáshoz bármi köze. Az építményről (eddig 200 kilométernyi készült el a tervezett 660-ból) alkotott elképzeléseinket meghatározó, legtöbbször ábrázolt, tényleges betonfal a felépült rendszernek még három százalékát sem teszi ki. A többi valóban inkább mondható kerítésnek. Ez a szó viszont valóban kissé eufemisztikusan írja le a komplexumot, amely hol fém rácselemekből, hol sűrű szögesdrót szövedékből áll, elektronikus érzékelőrendszert foglal magában, mellette pedig általában három párhuzamos út húzódik - és mindez 30, 60 vagy még több méter szélességben.
Az útba eső palesztin földeket valóban kisajátították, bár nem a jogorvoslat lehetőségének teljes hiányában. Már a kiállítás megnyitása után született egy izraeli legfelső bírósági döntés, amely azt mondja ki a kerítés egy 30 km-es szakaszával kapcsolatban, hogy a vonalvezetése aránytalan nehézségeket okoz az érintett palesztinok számára, le kell hát bontani, odébb kell helyezni, még akkor is, ha ez minimálisan bár, de korlátozza Izrael önvédelmi lehetőségeit. A határozat a falról a padlóra kunkorodó, hírügynökségi jelentés képzetét ébresztő papírcsíkról olvasható, utólag helyezték el tehát, jelezve a kiállítás aktuális, élő, változó természetét.
Hogy melyek azok a bizonyos nehézségek, ezt bőségesen adatolva, kietlen építési területeken bandukoló, várakozó, kényszerűségből a földjükön táborozó nők, férfiak, gyerekek képei segítségével, a puszta részletesség által igen drámaian ábrázolja a kiállítás. Kivágott százéves olajfaligetek, a kerítés egyik kapujához érkezett iskolás lányok a semmi közepén, összekaszabolt tájak. Kinek érzelgés, kinek a mindennapi élet. A leginkább kézzelfogható módon két
párhuzamos utazás
videodokumentációja mutatja be a helyzet napi szintű lényegét. A mintegy 60-70 kilométeres távolságot Hebron és Nablusz térsége között az izraeli utazó egy óra öt perc, a palesztin az ellenőrző pontok, kényszerű kerülők, az ezek miatt elkerülhetetlen átszállások és szokásszerűen előre láthatatlan várakozások miatt öt óra húsz perc alatt tette meg.
A kerítés/fal jól érzékelhetően szétforgácsolja, felőrli, tervezhetetlenné és átláthatatlanná teszi palesztinok tíz- és tízezreinek az életét - bizony, az emberi méltóság nyomasztó, vagyis tűrhetetlen határvidékét érzékeltetik a feltáruló, adminisztratív szinten (igazolványok, engedélyek) már eddig is létező nehézségek.
Mindebből viszont a kiállítás rendezőinek tiszteletre méltó felfogása szerint nem vezet egyenes - sőt semmilyen - út addig a sugallatig, hogy a "választóvonalat" fel kellene vagy lehetne számolni. Videofelvételekről a merényletek izraeli áldozatainak a hozzátartozói fordulnak felénk - tekintetükben az elgondolkodás fegyelmezettsége keretezi a végleges veszteség fájdalmát. A kerítés pedig azért van, mert Izrael állam nem hajlandó eltűrni az ilyen veszteségeket. Ha megszűnik a terror, ezáltal pedig lehetségessé válik tárgyalások útján a béke, a szögesdrót és beton nem kell többé, és az elkobzott földeket visszakapják a jogos tulajdonosok. Ez a hivatalos álláspont. Más, ugyancsak bemutatott - és izraeliek által is osztott - nézetek szerint viszont a diktátummal kialakított választóvonal csak rossz szomszédságot szül, eltakarja a szem elől a másik felet: "a láthatatlanság a nem tudást, a nem tudás a félelmet táplálja".
És a látás vajon mit? Az Artists Without Walls izraeli-palesztin vegyes művészcsoport néhány hónappal ezelőtti akciója keretében kis lyukat fúrtak a betonfalba, kábelt vezettek át rajta, kétoldalt kamerákat helyeztek el, a falon pedig egy-egy kivetítőt, amelyen hol magukat, hol egymást figyelhették a derűsen üldögélő, integető jelenlévők. A művészi célkitűzés az elkülönülést erősítő mentalitás megváltoztatása. Lilaság ez? És a kerítésépítés eszközét a célja miatt támogató többségi közvéleménnyel szembeszegülő izraeli jogvédő csoportok konok mutogatása az emberi jogaikban sérült palesztin kárvallottakra csak magakellető akadékoskodás? Tartsunk a kiállítás rendezőivel, ne siessük el a legyintgetést - tegyük félre hozott elfogultságainkat, felszínes indulatainkat, merüljünk csak el a kellemetlenül kicsinyes részletekben! Az egyértelmű igen/nem hiányának nyugtalanító zavara maga a hozadék: a tények tudomásulvételének a katarzisa.
Kovácsy Tibor
