Távolabbi hazai úti célt nehéz volna találni - talán kevésbé látogatottat is. Habár a szatmári-beregi vidéknek is vannak népszerű nevezetességei: a túristvándi vízimalom, a "csónakos" fejfák Szatmárcsekén, aztán a két szép kis templom, a tákosi a festett famennyezetével meg a csarodai, ahol a freskók vannak.Az azért egy kissé csökkentette a hitelesség érzetét, hogy a késő román freskókat a szemünk láttára festette újra - vajon hányadik alkalommal? - a restaurátor, amikor átjöttünk ide is, a beregi Tiszahátra, a Tisza és az ukrán határ által közrefogott kicsi területre. Tákoson viszont - történetesen Wales-ből idevetődött turisták társaságában - megtudhattuk, hogy a szószék faragott mennyezetének hangvető korona a neve. Ha pedig már átjöttünk a Tiszán, elmentünk Tarpára is, mert ott meg egy szárazmalmot lehet látni, ahol lovak húzták valamikor körbe-körbe a hatalmas fa fogaskereket, a malomház oldalában pedig gyönyörű, öncélú ívben hajlik egy gerenda a pad fölött.
A fő célunk azonban nem ez a vidék volt, hanem a Szatmári-síkság - vagy inkább Tiszahát, Erdőhát, Palágyság? Átfedik egymást a különféle könyvek és térképek elnevezései, de mindegy is mindez. Több tucat, egymáshoz hasonló, de más vidékek falvaitól igencsak különböző település van itt, viszonylag sűrű közelségben, holtágak karéjai, összefolyó és szétágazó patakok, folyócskák között: Öreg-Túr, Kis-Túr, Szenke, Batár. Valami nagyon csöndes derű, amennyiben pedig lepattantság, abból is inkább csak a ráérős nehézkesség sugárzik, mint a szétesés. Természetesen a szegénység is, de ez inkább mint valami régtől fogva tartó, nehezen leküzdhető, mégsem feltétlenül végleges állapot, nem pedig a reménytelenségbe belegárgyult lemondás végredménye.
H
Országot járni afféle nyugdíjas elfoglaltság volna: megszállni hosszú napokra, tiszteletet tenni, elkvaterkázni tágasabb gondolkodású gazdálkodónál, lelkésznél, körorvosnál, tanítónál. Biciklire ülni, áttekerni a szomszéd faluba, ténferegni kertek alatt, gáton, temetőkben, ártéri ősgyümölcsösökben, kiserdőben és réteken. Magányosan álló, ismeretlen kunyhók körül nézelődni, bekéretőzni udvarokba, a háromszög homlokzatú csűrökbe. Vagy beköszönni csak a kerítés fölött, helyi történések, ügyek-bajok, hallomások iránt érdeklődni afféle ráérős, holnap is nap lesz odafordulással, nem pedig ki- és beugrálni kocsiból kocsiba, fotóapparátot kattintgatni ódon porták, téesziroda-közelmúltba végleg belerokkant kúriák előtt, épp csak kérdezni valamit sietősen, lapozva egyet az útikönyvben.
De sajnos még nem vagyunk nyugdíjasok, már a hosszú hétvége két fél és egy egész napja is kivételes lehetőség, ráadásul nem fúj hideg szél, sőt még a nap is kisüt.
H
Szatmár keleti szöglete, a Tisza és a Szamos közötti rész egy kicsit magára hagyott vidék, az országnak szinte hátat fordít, egykori megyeszékhelye, Szatmárnémeti, mint tudjuk, a határ túloldalán - ahogy fönt a beregiek Beregszásztól szakadtak el. A vidéken keresztül Mátészalka felől az egykori megyeszékhelyre tartó (de legalább még üzemelő) vasútvonal is megtorpan. A vidék képét első látásra a - kivétel nélkül református - templomok különálló fatornyai határozzák meg a leglátványosabban, és a hangulatukon még az sem ront, hogy egyiket-másikat teljesen újjáépítettek - az eredeti rég a szentendrei vagy a sóstói skanzenban áll. Aztán maguk a házak következnek, de új keletű jellegzetességként említést érdemelnek a hatvanas években betonból épült, de már nem használt, mindenütt egyforma tejbegyűjtő épületek is. Mezőgazdasági gépek szinte sehol, annál több még mindig a gémeskút és a jellegzetesen lefelé hajló ágúra metszett szilvafa. A juhnyájakban látható egy-egy kecske is, átmenetként a hierarchiában a birkák és az ember-kutya-szamár főnökség között.
Itt van az ország legkeletibb pontja, ahová Garbolc felől akár el is zarándokolhatnánk, mégpedig jelölt úton, kerékpáron is, szemünket a "mármarosi bércek" felé irányozva, mint Petőfi - Tisza-ügyben folytatott merengéseinek helyszínét is turistacélpontnak szánták még nemrég, néhány faluval odébb. A fekete csonk mellett éppen csak lassítunk Nagyar határában, hiszen tudjuk, olvastuk: a több villámcsapást is túlélt "Petőfi-fát" néhány éve felgyújtotta valaki. Azt viszont látjuk, hogy a kis Túr éppenséggel nem siet, ráadásul a térkép szerint a tiszai torkolata jóval odébb van - de ez akár a vízrendezések következménye is lehet.
A "zúgva-bőgve" gátszakadás, ha közvetlenül nem is, áttételesen annál inkább jelen van a tájban, először is az 1970-es nagy szamosi árvíz és az ezt követő folyószabályozás és gátépítés jól látható következményeiben. Az árvízi pusztítás élő jelképe a közvetlenül határ menti Nagygéc, ahová a kimenekített lakosok nem térhettek vissza. Az egykori község árterület maradt. Ennek ellenére most már évek óta ismét adnak építési engedélyt, ha van olyan bolond, aki kéri - igaz, valóban erős a hangulata a sok elvadult kertnek, az egykori épületek kiemelkedő, szögletes alapjaival. Az építkezők azonban nem tolonganak Haynau egykori birtokán, habár egy - szemlátomást eredeti formájában helyreállított - porta mellett olyan kocsi áll, aminek az árából kitelne az egész falu, templomostul. Értékmentő, értékvédő csoport is tevékenykedik itt egy új fatábla érzelmes szövege szerint, a pusztulásában különösen szép templomon látszanak is némi állagvédelmi nyomok, csak nem világos, miért egy távolabbi faluból hozatott át és épített újra egy régi, vert falú (paticsfal - ez a néprajzilag hiteles neve) házat a megnevezett, bőkezű adakozó.
H
Nehéz átélni - miért is erőltetnénk - az irodalmi és egyáltalán: híresember-vonatkozásokat. Szatmárcseke, igen, Kölcsey - gondoljak tehát arra, hogy Paraneisis, hogy csendvala-fellega-lól? Tiszacsécse, persze, Móricz. Emléktábla, friss meszelés, koszorú. Osztálykirándulások kötelező programpontja a kényszeredett betódulás az ilyen emlékhelyekre, ahol a nehézkesen aprólékos, kicsinyes évszámokkal és adatokkal telezsúfolt ismertető szöveget ezredszer is távolságtartóan és a közlendőtől teljes mértékben idegenül, a személyességnek még a látszatától is visszariadva deklamálja az erre kijelölt személy. Meg az is milyen, amikor az útikönyvekből - de még az internetes faluoldalakról is - azt kell megtudni, hogy az ezerkétszázhányas évben említi először oklevél a település nevét, és hogy a Gut-Keled nemzetség a középkor melyik (vér)zivataros időszakában birtokolta!
Szóval Kölcseyből nem sokat érzékel a turista, Jékelyekből, Domahidyekből, a Kende vagy a Luby családból azonban a megmaradt kúriák miatt igen. Van, amelyikben óvoda, iskola működik, némelyikben ilyen-olyan gondozóintézet - Szamosangyaloson erősen invitál is elmélyültebb beltéri látogatásra egy pizsamakabátos, derűs alkesz. Vannak aztán a végleges pusztulásra váró, szép, régi épületek - többe kerülne a felújítás, mint amennyi pénzről a község valaha is álmodhat. Ilyen például a százhúsz éves Luby-kastély a már említett Nagyaron - egy budapesti galéria használta pár éve még, most már csak az ablaküveg ropog a talp alatt, viszont a szemközti Kende-kúriát - nem derül ki, milyen célból - az újnál is újabbra építették.
H
Az itt született Luby Margit a vidék jeles néprajzkutatója volt. "Négyféle vadontermő szilvafánk van: kékszilva, penyigei vagy nemtudom-szilva, boldogasszony-szilva és lotyószilva. Az ezekből főzött szilvórium értékesebb, zamatosabb, mint az ország többi részén veresszilvából főzött szilvapálinka." Tőle van az idézet, amelyből az is kiviláglik, hogy nem véletlenül származik erről a vidékről a "hétszilvafás nemes" kifejezés. Annál is inkább, mert Szatmár valóban tipikus kisnemesi terület volt, a ma száz-egynéhány lakosú Nemesborzova lakossága olvasmányemlékeim szerint kizárólag ilyen, csontszegény nemesekből állt egykoron. Ami pedig a mondott ital zamatát illeti, erről kisnaményi vendéglátóink segítségével - akikhez a szervezett falusi turizmus intézményrendszerén keresztül jutottunk el - személyesen győződhettünk meg, és ugyanez volt a helyzet a szilvalekvárral is, amelyet álló nap és álló éjszaka kavarnak egy, az üstre illeszthető nyeles faszerkezettel, amíg be nem sűrűsödik. A köztes állapot a cibere, és réges-régről emlékszem is, milyen leírhatatlanul finom a belőle készült cibereleves. Annak idején Milotán ettem ilyet. Ez a falu viszont a vékony héjú diójáról híres. Most viszont az út menti szemétgyűjtők elképesztően nagy számával hívja fel magára a figyelmet, valamint egy láthatóan nemrég készült, az ábrázolt tárgyhoz képest óriási diószoborral. Milotát és a környező községeket egyébként alaposan megviselte a történelem: 1944-ben a bevonuló szovjet csapatok egy sor határ menti település teljes férfilakosságát áthajtották Kárpátaljára, és a többség nem élte túl a kényszermunkát.
H
Furcsa, de az átjárhatóbbá vált határok közelségéből alig érezni valamit. Benzinkutak és mindenféle vendéglátóhelyek elszaporodására számítottam, de egyedül a csengersimai átkelőhelynél épült fel a jellegzetes kelet-európai bódésor, ahol - hogy miért, erről sejtelmem sincs - szinte mindenütt kizárólag a csirkekínálatot hirdetik a feliratok. Tiszabecsen, ahol Ukrajnába vezet át a Tiszán a híd, csak egy ifjú maffiózójelöltekkel száguldozó fekete Mercedes ébresztett inkorrekt asszociációkat, a közelmúlt változásaira inkább a tiszai csónaktúrákkal összefüggő infrastrukturális jelek utalnak. Maga a község viszont őrzi hagyományos jellegét a fatornácos házakkal és fazsindelyes melléképületekkel. A két évvel ezelőtti árvíznek itt nem látszanak a nyomai - nem úgy, mint beljebb, a beregi részen, ahol egész házsorok épültek újjá vagy újonnan. Ezeket látva aztán le is lepleződik önmaga előtt a szenvelgő turista. Húzza a száját, vágja a pofákat, mert oda a paticsfal, sehol a tornác, a sütőház, az abora meg a bodonkút. Habár az utóbbi már egy máskor meglátogatandó vidék tereptárgyai közé tartozik.
Kovácsy Tibor
