Meghatóan törékeny jelenség volt, ahogy megállt a színpad közepén fineszesen geometrikus, fekete-fehér fellépõ ruhájában. Éteri, mihelyt énekelni kezdett. Amikor a koncert végén különös, fel-felröppenõ mozdulatokkal egyre sodróbb táncba lendült, szinte meg-hatóan finom elegancia sugárzott a mozgásából. Nem sokkal késõbb pedig, mintha mindez meg sem történt volna, nyugodtan, elgondolkozva, elmélyülten, mégis nagy belsõ lendülettel válaszolt.
Magyar Narancs: Elég különleges a helyzete - a zenéje a mali hagyományokból táplálkozik, miközben végül is áttételes a kapcsolata ezekkel a hagyományokkal, hiszen a gyerekkorát Malin kívül töltötte, édesapja diplomáciai állomáshelyein, és azóta is többnyire külföldön él.
Rokia Traoré: Igen, habár állandóan hazajártunk. Sohasem voltunk távol folyamatosan, huzamosabb ideig. Úgyhogy összességében mégis Maliban éltem a legtöbbet. Ott töltöttem mindig a szünidõt, ráadásul apám a munkája kapcsán is állandóan hazajárt. Így aztán nagyon jól ismerem a mali kultúrát, a zenét. Igaz, az utóbbit csak hallgatóként. Maliban ugyanis különleges iskolákban képzik a zenészeket, akiknek ráadásul a griot zenészkaszthoz szokás tartozniuk. Kifejezetten késõn tanultam meg zenélni, hét éve, szinte egy idõben az elsõ lemezem megjelenésével. A zenei képzésem sokáig csak zenehallgatásból állt. Rengeteg zenét hallgattam. Nemcsak mali, mindenféle más zenét, klasszikust, dzsesszt. Az apám mindig nagy zenerajongó volt, a bátyámnak is hatalmas lemezgyûjteménye van. Énekelni csak az elsõ lemezem után kezdtem tanulni, és ekkor vettem az elsõ szolfézsleckéket is. Nagyon gyors tempóban, mert elkezdõdött a bemutatkozó körutam, fel kellett nõnöm a színpadi elvárásokhoz.
MN: Maliban járva nincs olyan érzése, hogy a mondottak ellenére idegen egy kissé a hazájában?
RT: Lehet, hogy mások így gondolják, nekem az a fontos, ahogy én látom a helyzetet. Én pedig otthon érzem magam. Ami pedig a zenét illeti, ma már elmondhatom, hogy sok tekintetben jobban ismerem, mint mások, akik az egész életüket Maliban töltötték. Ráadásul az anyanyelvemet, a bamanant vidéki akcentussal beszélem, mert falun élõ nagyszüleimtõl tanultam meg. Mondhatnám, hogy közelebb vannak hozzám a mali kultúra gyökerei, mint azokhoz a kortársaimhoz, akik ottani városokban élnek.
MN: Hogyan fogadja a hazai közönség a zenéjét, amely messze túllép a megszokott mali hangzásvilágon?
RT: Azt biztosan tudom, hogy sokan elsõ hallásra megszeretik. Hiszen Maliban "fedeztek föl", egy ottani tévéfellépésemen. Éppen azt kedvelik, hogy más, mint a megszokott, hogy megváltoztatta a mali zenét. Akkoriban még nem is gondoltam, hogy zenélni fogok. Érettségi után tovább tanultam, és közben sokan biztattak, hogy folytassam. Vannak aztán, akik egyáltalán nem szeretik, amit csinálok, mert nem ismerik fel benne a hagyományosat, a megszokottat.
MN: Vagyis az õ fülüknek ez nem mali zene?
RT: Az a helyzet, hogy rosszindulat, féltékenység mindig létezett, de ezek annyira negatív érzések, hogy nem vagyok hajlandó odafigyelni rájuk, mert csak hátráltatnak abban, amit csinálok. Viszont nem állíthatom, hogy ez ne jelentene problémát. Tudom azt is, hogy sokan elbizakodottnak tartottak, mert mindenféle elõképzettség nélkül jutottam el oda, ahol vagyok. De tény, hogy egyre többen szeretik, amit csinálok.
MN: Európában nem tudunk túl sokat Maliról azon kívül, hogy igen szegény ország.
RT: Ez így van, és a fiatalok nem is nagyon látnak perspektívákat, mindenki legszívesebben elmenekülne, hiszen nincsenek munkalehetõségek, de az oktatás és az egészségügy is reménytelen helyzetben van.
MN: És a politikai rendszer?
RT: Mali azok közé az afrikai országok közé tartozik, ahol a demokrácia látszólag jól mûködik. Választások vannak, nincs polgárháború. Azért beszélek látszatról, mert a választásokon nagyon-nagyon alacsony a részvételi arány. Márpedig nem lehet demokráciáról beszélni, amíg az emberek nem érzékelik a rendszerben a saját helyüket, szerepüket. Persze a demokrácia kultúra, amit nem lehet importálni, a mentalitás lassan változik. El kell jutni odáig, hogy mindenki megtanuljon nemet mondani, annak a tudatában, hogy a saját kezében van a döntés joga.
MN: Az iménti koncert karaktere eléggé eltért a legutóbbi lemeze befelé forduló hangulatától. Stílusának az átalakulását jelzi ez?
RT: A lemezfelvétel és az élõ fellépés két különféle dolog. A lemezt újra és újra meghallgatjuk, hosszú idõn át megõrizzük. A koncert viszont az adott pillanatról szól. Ennek megfelelõen a dalok hangszerelése is eltér. Miután elkészült a lemezem, minden dalt - a fõ dallamot kivéve - átírtam az élõ elõadásokhoz. A lemezen a dalok sokkal kifinomultabbak, ott az a cél, hogy tiszta munkát végezzek. Mintha könyvet írnék. A koncert pedig olyan, mintha csak úgy rajzolgatnék. Nem kell aggódni, hogy netán becsúszik egy-egy hamis hang - egyszerûen jól érezhetem magam.
MN: Mirõl szólnak a dalai?
RT: A hétköznapi élet dolgairól, mindenfélérõl, ami körülöttem történik és megérint. Vannak aztán olyanok, melyek a szerelemrõl szólnak, vagy éppen az emberrõl a maga összetettségében, ellentmondásosságában. Itt van például a Yaafa N'ma címû dal. Ez annyit tesz: Bocsáss meg! Egyikünk sem tökéletes, és senki sem egynemû. A dal arról az egyensúlykeresésrõl szól, amit mindannyian átélünk, amikor kezelni igyekszünk a bennünk lévõ ellentmondásokat. Nap mint nap különféle tulajdonságainkat próbáljuk megfelelõen adagolni. Az életünk az adagolás mûvészete.
Kovácsy Tibor
