Magyar Narancs: A raizene már vagy száz éve létezik - az a mûfaj viszont, amit ön ad elõ, nyilván eltávolodott az eredeti gyökerektõl.
Khaled: Természetesen. A mai raizene folyamatos fejlõdés eredménye. Ami engem illet, inkább zenésznek tartom magam, mint énekesnek. A zenénkben használatos összes hangszer volt már a kezemben, de nem akartam a hagyományos keretek között maradni. Próbálom a mûfajt különféle hangszerek bevonásával gazdagítani, más - például európai, indiai - elemekkel színesíteni. A rai erre nagyon alkalmas, sokszor magam is meglepõdöm, hogy milyen jól beleilleszkednek a külsõ hatások. Újra és újra arról kell meggyõzõdnöm, hogy a zenében valóban nincsenek határok.
MN: Ha jól tudom, tizennégy éves kora óta zenél. Feltételezem, hogy nem a rai volt az egyetlen élõ mûfaj a környezetében.
K: Algéria Afrika kapuja, így sokféle zenei hatás érte az országot az idõk során. De az õshonos zene is sokszínû. Ott van például a beduinok zenéje, a gnawa vagy transz, s természetesen - fõleg az ország nyugati részében, a közelség miatt - erõsek a spanyol hatások is. Aztán a malouf, ami a klasszikus andalúz zenei világ egy táncolásra alkalmasabb leágazása. Ez inkább a keleti országrészben terjedt el, az ország középsõ részében megint csak másfajta zenét játszanak, és sorolhatnám tovább, a török és szír hagyományokig. Maga a rai erõs európai - spanyol és francia - hatásokat õriz, én magam tudatosan is törekszem megtartani a flamencoelemeket.
MN: Mekkora súlyuk van a rai-szövegeknek?
K: A rait kezdetben például bordélyokban játszották, az egyszerû emberek hétköznapi ellenállásának a zenéje volt - ezért is érzem rokonnak a rock and rollal. Azoknak a küzdelmét fejezte ki, akik a világot nem úgy látták, mint ahogy szokás volt. Ez a küzdelem ugyanakkor nem a gyûlöletrõl szól, hanem a tabuk ledöntésérõl, a lélek felszabadításáról. Jellemzõ erre, ahogy a rai a nõkrõl beszél. A többi mûfajban teljesen bevett volt, hogy a dalokban nõk helyett például gazellákról énekeltek. Mi ezt nevetségesnek tartjuk, számunkra az a természetes, hogy a férfiak és a nõk egyenlõek, és hogy õszintén megfogalmazhatjuk az érzéseinket. Más kérdés, hogy a rait sokáig nem is játszották a rádióban és a televízióban, mondván, hogy nem illendõ családi körben hallgatni.
MN: Csakhogy ön Európában él. A mai Algériában is természetes mindez?
K: A mai Algériában pontosan az történik, amit már tíz évvel ezelõtt, a terror legszörnyûbb idõszakában is sejtettem. Számomra világos volt, hogy ez az ország sohasem fog bezárkózni, hogy Algériából sohasem lesz iszlám köztársaság. Hogy mást ne mondjak, az algériaiak 90 százalékának természetes, hogy bort iszik, és a vallás más tilalmait sem tartják be. Oran például, ahonnan én is származom, mindig is a jókedv, a vigasság városa volt - az ilyesmit képtelenség megváltoztatni. Algír az más, egy fõváros a sok hivatallal eleve ridegebb, zártabb. Az ottani fiatalok egyébként azért is görbe szemmel néztek ránk, oraniakra, mert miközben õk tüntettek és lázadtak, mi csak éltük a vidám életünket. A mi városunk a korábbi, puha diktatúra idején is megmaradt olyan derûsnek, amilyen azelõtt volt.
MN: A terror évei azért ott sem múlhattak el nyomtalanul.
K: Hát nem. Amikor a nyolcvanas években az algériaiak többsége az Iszlám Üdvfrontra szavazott, mindenki megértette, hogy nem az a helyzet állt elõ, amikor mondjuk raifesztivált kellene szervezni. De szerencsére ma már sokkal jobbak a körülmények. Átalakult a közgondolkozás és a politikai rendszer is. A bezárkózásnak vége, és az ország gazdasága is beindult.
MN: Mikor járt utoljára Algériában?
K: Pár hete, az elnökválasztáskor. Volt egy nagy koncertem, ahol arra biztattam az embereket, hogy menjenek el szavazni. Bouteflika, a mostani elnök végre egy olyan vezetõ, aki fontosnak tartja a kultúrát, odafigyel a fiatalokra, sokat tett a közgondolkodás nyitottságáért. Hogy mást ne mondjak, elõfordult, hogy a nevemet is megemlítette egy beszédben, amikor szóba hozta a rai jelentõségét. Persze nem az én személyem a fontos, elvégre a rai nem az én találmányom. Inkább arról van szó, hogy ma az algériai identitás legfontosabb kifejezõeszköze ez a mûfaj. A rai ugyanis nem irányul senki ellen, távol áll mindenféle integrizmustól, inkább arról szól, hogy mindenkit, minden véleményt egyformán tisztelni kell. Ugyanakkor ezt nem direkt módon, nem politikai jelszavak formájában fogalmazza meg.
Kovácsy Tibor
