Algéria és Marokkó különféle vidékeinek a hagyományain nevelkedtek. Kit a fojtogató körülmények, kit a kíváncsiság, kit a mûvészi becsvágy sodort Párizsba, de olyan is van köztük, aki már francia földön született. Az Orchestre National de Barbés igazi bevándorló-zenekar. Vadul sodró, mégis nemesen tiszta zenéje jól érzékelteti az emigráns élethelyzetbõl fakadó kiszakadtságérzésbõl és az éppen ebbõl adódó korlátlan szabadságérzetbõl származó erõt és hömpölygõen széles érzelmi színképet. E sokszínûség egyik, igen fontos eleme a magukkal hozott értékek öntudatos felmutatása, a másik vakmerõ társításuk hagyományaiktól egészen távol esõ zenei elemekkel. És ne feledkezzünk meg még egy mozzanatról: elsõrangú muzsikusok, hangszerük, hangjuk mesterei mind a tizenketten.
H
Magyar Narancs: Kezdjük a szokványos kérdéssel a múltról, a zenei gyökerekrõl!
Mehdi Askeur: A kilencvenes évek elején alakult meg a zenekar, 1995-tõl kezdett ismertté válni. Az alapító és a zenekar vezetõje Youcef Boukella basszusgitáros. Nagyon sokféle stílust igyekszünk társítani: egy kis rock, dzsessz, cha‰bie, amit Algériában játszanak, de van egy gyorsabb, marokkói változata is, aztán andalúz, kabil zene - és gnawa, ami a délrõl Észak-Afrikába hurcolt rabszolgák zenéje.
MN: Ez még ma is élõ zenei mûfaj?
MA: Teljes mértékben. Az egész Maghreb térségében, Marokkótól Tunéziáig. Isten dicsérete, a teremtõ iránti szeretet, a földi szenvedés - effélékrõl szól a gnawa. Természetesen most már nem az egykori rabszolgák leszármazottai játsszák csak.
MN: A zenekar elnevezésében egyfajta iróniát lehet érezni. Miközben egyrészt emelkedettséget, hivatalosságot sugall, egy olyan párizsi negyedet jelöl meg "hazájaként", ahol hosszú ideje fõleg Észak-Afrikából érkezett bevándorlók élnek.
MA: A név Boukella ötlete. Mivel tizenketten vagyunk a színpadon, nyugodtan mondhatjuk magunkat zenekarnak, a "nemzeti" mint mágikus kifejezés használatát valóban a humoros összefüggés indokolja. Egyébként annak idején mindnyájan ott, a rue Barbés környékén laktunk. Számomra az ott élõk valóban egyfajta kicsi nemzetet alkotnak Párizson, a nagy "nemzeten" belül.
MN: Beszélhetünk esetleg valami sajátos helyi kultúráról is?
MA: Inkább a kultúrák együttélésérõl, hiszen ma már nagyon sok-féle náció él a negyedben, ázsiaiak, afrikaiak, de európaiak is. Olcsó éttermek, kocsmák, zene... Egyfajta természetes együttlét.
MN: Aminek a természetességét azért beárnyékolják a Franciaországban is felbukkanó rasszista megnyilvánulások.
MA: Mindenütt van rasszizmus, de azért úgy érzem, hogy Párizsban ez, ha lassanként is, de alábbhagy.
MN: Nemrégiben nagy indulatokat kavart az a döntés, amely betiltotta az iskolákban a vallási jelképek, így a mohamedán lányok esetében a fátyol viselését. Egyetért ezzel?
MA: Szerintem mindenkit olyannak kell elfogadni, amilyen. Nem ellenzem, nem is támogatom, hogy valaki fátyolt viseljen. Tartson tiszteletben, én is tisztelem õt.
MN: A Franciaországban élõ átlagos algériaiak között ez nem okoz konfliktust?
MA: Nem érzek ilyesmit, nem ez a fontos, hanem a másiknak az elfogadása.
MN: És hogyan látja mindezt például Algéria vonatkozásában, ahol a vallási fanatizmus valóban súlyos károkat okozott?
MA: Én Algériában születtem, 22-23 éves voltam, amikor Franciaországba érkeztem. Könnyen be tudtam illeszkedni. Azért jöttem el, mert akkoriban valóban voltak bizonyos problémáik a mûvészeknek - de nemcsak Algériában, hanem az egész térségben. Európában viszont megmutathattuk, hogy mi az, amit tudunk. Európa az egész világ zenészei, mûvészei számára találkozóhely. Én például már azelõtt is szerettem a dzsesszt, ismertem a mûvészeket, de csak Franciaországban volt rá lehetõségem, hogy személyesen is találkozhassam, együtt játszhassam velük. Azt is mondhatnám, hogy azért jöttem el Algériából, mert meg akartam ismerni más, a sajátomtól különbözõ kultúrákat.
MN: Az Orchestre National de Barbés fellép Észak-Afrikában is?
MA: Természetesen.
MN: És milyen a fogadtatás?
MA: Tény, hogy több benne a melegség, mint Európában. Igaz, hogy technikai nehézségek miatt nem volt sok fellépésünk, de mindig öröm az ottani közönség elõtt játszani.
MN: Végsõ soron hogyan határozza meg magát? Algériai? Francia? Mindkettõ?
MA: Mindenekelõtt algériai. És büszke vagyok rá, hogy az vagyok.
MN: Úgy másfél-két évtizeddel ezelõtt Algériában a rai zene egyfajta politikai jelentõséget kapott - már a mohamedán fundamentalisták színre lépését megelõzõen is.
MA: Azóta sokat változott a helyzet. A rai számok valóban olyan dolgokról szóltak - szerelem, alkohol -, amikrõl addig nem volt szokás énekelni. így aztán a rádióban, televízióban valóban nem játszották õket, a fiatalok otthon, kazettáról hallgatták ezt a zenét. Igazi döntési helyzet volt, sok elõadó emiatt jött el az országból. Hála istennek, mára megváltoztak a dolgok, minden a helyére került. Aki imádkozni akar, annak ott van a mecset, aki inni, annak ott a kocsma, aki pedig zenét akar, az elmehet a diszkóba.
H
A zenekar menedzsere egyre aggodalmasabban sürgeti, hogy fejezzük be végre a beszélgetést, hiszen a zenekarnak perceken belül a színpadon kell lennie. Mehdi nyugtatni próbálja, miközben elfojtott lelkesedéssel magyarázza, hogy a következõ lemezük, ami megint élõ felvétel lesz, már javában készül, mégpedig a fellépések során. Az Orchestre National de Barbés ugyanis elsõsorban és egyértelmûen koncertzenekar, élõben hat igazán. A színpadon folyamatosan csiszolódnak a dalok, és eközben a közönség reakcióit is figyelik. Így volt ez az elsõ, 1997-es lemez esetében is. És ebben az értelemben most is a majdani felvétel egyik próbája következik.
Aztán máris kipróbálhatom magamon élõben azt a bizonyos hatást. Mi tagadás, lenyûgözõ, tébolyító és felemelõ. Egyszeri, kivételes, transz közeli állapot. A kísérleti személy a próbát sikeresnek minõsíti, a vizsgált anyag további használatára készen áll.
Kovácsy Tibor
