Köves Gábor

A Magyar Filmlaboratórium egykori produkciós vezetőjével a filmszemle életműdíja alkalmából beszélgettünk.

A Shakespeare and Co. nem titkos hely: az idén 96 éves George Whitman könyvkereskedésnek látszó irodalmi műintézménye a Notre-Dame-tól két kőhajításnyira alighanem Párizs leghíresebb angol nyelvű könyvesboltja. Kívülről patinásan bohém könyvkereskedés, belülről bentlakásos művészszállás.

Nyomjuk, vagy ne nyomjuk, ez itt a kérdés. Ha megnyomjuk, egymillió dollárral leszünk gazdagabbak, de valaki, akit nem ismerünk, tán egy kínai rizsföldeken robotoló idénymunkás, azonmód el talál halálozni. Ha nem nyomjuk, tán emberként végezzük, de annál szegényebben. S hogy mit nyomunk (vagy éppenséggel nem)? Egy csinos barna fadoboz tetején éktelenkedő bazi nagy piros gombot (olyan nagyot és olyan pirosat, hogy az rögvest a főcímbe kívánkozik - oda is kerül).

A Király utcai társbérletet hárman lakják. Eszter (29) és Anna (26) bölcsész, Zsófi (23) orvostanhallgató. Bár egyiküknek sem ez a fő foglalkozása, a nappaliban zsidó kultúrházat üzemeltetnek: ez az amerikai mintára létrehozott Moishe vagy Mózes Ház, mely egyszerre privát társbérlet és közösségi ház, de a nagyszoba zsinagógává is alakítható. Bálint Annával beszélgettünk.

Simon Brenner alakjának is ott a helye az irodalomba átjáró magánnyomozók között, elmaradhatatlan társa pedig nem más, mint a cicomázatlan osztrákság. Wolf Haas Brenner-történeteiből eddig kettő jelent meg a Scolar Kiadónál, melyek mint a "pertuirodalom" gyöngyszemei egy sörízű kocsmai beszélgetés közvetlenségével szólnak az olvasóhoz. A szerző e-mailen válaszolt kérdéseinkre.

Gottlandról, a Prága környéki Karel Gott-múzeumról kapta a címét Mariusz Szczygiel eredetileg 2006-ban, nálunk néhány hete megjelent könyve, melyben a lengyel újságíró a huszadik század cseh történelmének kisebb-nagyobb csontvázait fogja vallatóra sajátos humorú, múltfeltáró tudósításokban. A Karel Gottot személyesen is ismerő, hazájában talkshow-házigazdaként is jegyzett szerzővel budapesti könyvbemutatója alkalmával beszélgettünk.

Nem volt szándékukban botránykönyvet írni, csupán egy 17. századi kasztrált énekes élettörténetét szerették volna regényesen elbeszélni. Mire azonban az Imprimatur végére értek, hamar éreztették velük: vatikáni érdekeket sértettek. Bár Olaszországban a mai napig nem hivatalos tiltólistán szerepelnek, az Imprimaturnak azóta két folytatása is született, s a szerzők még további négy részt ígérnek. A történész-író házaspárral a sorozat második kötete, a Secretum magyar nyelvű megjelenése alkalmából beszélgettünk.

Luciani, Vettori, Santi, Profundi, Corleoni... El Djebana. Úgy vonulnak szemünk előtt a börtöntöltelékek, mint a Beatles a zebrán, s fennhangon mondják a nevüket. Rövid kis jelenet, a mindennapos börtönközlekedés része ez a kissé demonstratív átvonulás, egy apróságban mégis más, mint az addig megfestett, erőszakos való. A börtön eminens urai mennek a gyengélkedőbe bandaügyeiket intézni; elöl a korzikaiak vezére, hátul pedig hősünk, a kakukktojás. Vígjátéki pillanat egy magát nagyon is komolyan vevő börtöndrámában: a tornasor legutolsó tagja a sok veretes maffianév után ilyet szól: El Djebana. Alighanem e benyögés a produkció legjobb pillanata, az első alkalom, hogy a börtönvalóságot és a társadalmi erőviszonyok rács mögötti vetületét kitartóan sulykoló rendezői akarat felengedne. Jacques Audiard, a franciák bűnből doktorált neves filmrendezője elkacsintotta magát: elöl a gengsztermítosz, hátul meg a legkisebb fiú meséje. Ezek ketten, a nagy testű, lenyalt hajú korzikai és az írástudatlan arab gyerek, bár külön-külön kétségtelenül valós, kriminalisztikailag megalapozott mintákat húznak maguk után, egymás mellett egy nagy múltú filmes séma alabárdosai. Mert A próféta, noha az alsó francia néposztályok, illetve a helyi maffia- és börtönviszonyok tollaival ékeskedik, mégiscsak az egyik legősibb mesterséget űzi: gengszteresdit játszik. Az érdekli, hogy miként fordul meg a vonulási sorrend.

A szocialista kísérőfilm kísértete járta be az ötvenes évek lengyel filmszínházait: a nagyfilm előtt a munkás-paraszt barátság lírai etűdjei, társadalomkritikus kisprózai alkotások, derűt árasztó városriportok - ha pedig megengedőbb volt a legfelsőbb mozivezetés, egy-egy napolajjal bevont (fekete-fehérben is bronzbarna) női test vagy egy razzián elkapott kiskorú prostituált is feltűnik a mozgóképen. Narrációban erős korszak az ötvenes évek: külön szekciót érdemelnének a korszak narrátori hanglejtésében bekövetkezett változások (az összekacsintó kultúros kedélyességtől a munkaverseny fontosságát hangsúlyozó öblös mélységekig), különösképpen, hogy bennük maga a "nép szava" kapott szinkronhangot: a "mi" és velünk szemben mindenki más, aki elszabotálná az épülő-szépülő szocializmust. A nagyfilm előtt a "mi" egyszerű eseteink peregnek, s hát honnan is szalajtották volna ezeket az egyszerű történeteket, mint a kohók, a vasút vagy a paraszti világ tájairól. A korszak operatőrei bizonyára álmukból felverve is tudták, mily megvilágításban adja ki magából a legtöbbet egy cserzett paraszti arc vagy az éves terv eléréséért heroikus erővel küzdő munkás acélos arcéle. Akadtak azonban kisfilmek, melyek - betartva ugyan a megkövetelt valóságábrázolás szocreál világítástechnikáját - mégiscsak megmutattak valamit az épülő-szépülő kulisszák mögött meghúzódó emberi-társadalmi viszonylatokból. Egy 1956-ban készült ironikus kispublicisztikában például a stáb Lublin szépen rendbe hozott nevezetességei mögé téved, s mit látnak szemeik: aládúcolt lakásokat, gaz felverte szemetes telkeket. 'si patina! - jelzi (ironikus) lelkesültségét a beszélő, micsoda barbárság lenne e romokat renoválni! Ugyanez ugyancsak '56-ból a legcsekélyebb irónia nélkül: hiába a sok új varsói épület és szép játszótér, a mérnöki pontossággal megtervezett utcák szomszédságában még állnak a háborús romok, életveszély köztük az élet, bármi bármikor be- és leomolhat. És egy családi epizód a romhalmazból: anya spárgával köti ki kiskorú gyermekét, ám a csöppség eloldja magát, s útra kel, a zsineget maga után húzva kúszik-mászik centiméterekre az omladozó emelet peremétől - mit nem adtak volna a saját levükben fövő kapitalista filmkészítők egy ilyen jelenetért.

Írt a Nyugatba, de nem tartozott a generációs beltagok közé. Alkalmi bedolgozója volt a magas irodalmi fővonalnak, de nem is ért volna rá többre: ott volt a forgatókönyv- és a sportújságírás, a Fradi-drukkerség és kedvelt könnyű műfaja, a ponyvával rokon lektűr; az utóbbinak volt Aszlányi Károly az egyik legszellemesebb, a maga idejében híres és híresen könnyűkezű művelője. Bőven mért aforizmái és szatirikus vénája Karinthyval és Rejtővel rokonítják, történetmesélő léhasága kora (a harmincas évek) nagybani ponyvamunkásaival.

Az egyik térfélen Peter Jackson és dél-afrikai felfedezettjei, a másikon Bruce Willis és hollywoodi kiszolgálószemélyzete keveredik tudományos-fantasztikus helyzetekbe. Jól mutatnak egymás mellett: a District 9 tőlünk óvja a földönkívülieket, a Hasonmás a gépektől bennünket.

Dolgozott Zanussival és Wajdával, de a világhírt Krzysztof Kieslowski filmjei, a Rövidfilm a gyilkolásról, a Veronika kettős élete és a Három szín: kék hozták meg neki. A Sólyom végveszélyben című Ridley Scott-film fényképezéséért Oscar-díjra jelölték, és ő volt az operatőre a Harry Potter és a Főnix Rendjének is. A miskolci Cinefest filmfesztiválon beszélgettünk, közvetlenül azután, hogy átvette az életműdíjat.