A Shakespeare and Co. nem titkos hely: az idén 96 éves George Whitman könyvkereskedésnek látszó irodalmi műintézménye a Notre-Dame-tól két kőhajításnyira alighanem Párizs leghíresebb angol nyelvű könyvesboltja. Kívülről patinásan bohém könyvkereskedés, belülről bentlakásos művészszállás.

Turistalátványosság? Naná, hogy az. Szerepel minden tisztességes párizsi guide-ban, melyekben azt is megemlítik, hogy az elnevezés Sylvia Beachtől, az Ulysses első (majd Joyce által hamar cserbenhagyott) kiadójától, az első világháború utáni párizsi bohémvilág amerikai származású vezéralakjától származik. Shakespeare and Company néven ő üzemeltetett 1941-ig könyvesboltot (és kölcsönkönyvtárat) Párizsban, 1962-ben bekövetkezett halála után pedig tőle kapta örökül a cégért, illetve könyvkészletének megmaradt részét George Whitman, egy másik Párizsba szakadt irodalombolond amerikai, aki azonmód átkeresztelte saját, 1951 óta létező, Szajna-parti könyvesboltját is. Whitman úr, aki nem leszármazottja Waltnak, a költőnek, de úgy tudni, eddig még sosem ellenkezett, ha annak vélték,

a mai napig a bolt fölött

lakik, de ezzel egyáltalán nincs egyedül. Rajta és Colette nevű labradorján, illetve egy ugyancsak nagy becsben tartott macskán kívül még számosan laknak a kereskedés tágan vett terében. A gyanútlan könyvvásárló, ha felkapaszkodik a könyvtárként és olvasóteremként használt első emeletre, természetes környezetében, azaz lakóhelyén veheti szemügyre a könyvkiadás egyik fontosnak mondott szereplőjét: az "írót".

A Shakespeare-ben ugyanis nemcsak egy gazdag kínálatú (és történetű) angol nyelvű könyvesbolt veszett el, de több szerző is. Whitman úrnak köszönhetően az éhezőművészek körében egykor oly népszerű "ágyrajárás" visszaszerezte irodalmi rangját; egyfajta kitüntetés a Shakespeare and Co. emeleti zegzugainak lakója lenni, alvóhelyet találni két könyvkupac között, és a nagy mű reményében a doboznyi írószobában verni az ősi írógépet, melyre a menedzsment jobbnak látta kiírni, hogy nem gyerekjáték, hiszen ma már senki sem hibáztathatná azt a kiskorút, aki annak nézi ezt a tákolmányt. Egyelőre, és úgy tűnik, még jó darabig csak az alkotással járó lelki megtisztulás feltételei adottak, egyéb tisztálkodási lehetőségek híján: a zuhanyozás helyben nem megoldott, marad - mint arról egy itt lakó beszámolójában olvashatni - a hajléktalanok által is látogatott városi közfürdő és az egyéb (tán a Szajna kínálta?) alternatívák. Az ágyak is inkább csak jelképesek, költői képnek jobban beillenek, mint alvóalkalmatosságnak (az egyik alvófülke például az első emeleti gyereksarok feletti elfüggönyözött "csomagtérben" található), viszont egy zongorának azért jutott hely.

S hogy kik azok a szerencsések, akik igénybe vehetik e kényelmetlen alkotói luxust? A bekerülés kritériumai elég homályosak, erre nézve a Shakespeare and Co. irodalmi fesztiváljának egyik szervezője, az ausztrál Jemma is csak annyit felelt, hogy minden a vezetésen múlik. Ezt jelen pillanatban Whitman úr 29 éves lánya, a névadóról elnevezett Sylvia Beach Whitman képviseli egy személyben, aki néhány éve bátor tettre szánta rá magát; számítógépes rendszert épített ki a fél évszázada fennálló rendezett káoszban. Jemma immár öt éve dolgozik a boltban, némi könyvkiadói múlttal és franciaországi tanulmányokkal a háta mögött került ide, s amellett, hogy a kétévente megrendezett FestivalandCo egyik szervezője (melynek rangjáról sokat elmond, hogy 2008-ban Paul Auster volt a sztárvendég), egyfajta mindenes is; most épp a pénztárt viszi, kiszolgál, ha kell, leltároz. "Általában 2-6 fő közt mozog a bentlakók száma, a szállásért cserébe napi két órát kell a boltban dolgozniuk, s ha épp el nem lopja valaki a földszinti adománygyűjtőbe dobott aprót, azt is ők kapják" - avat be két vásárló kiszolgálása közt Jemma a házi támogatási rendszer részleteibe.

Ami pedig az alkotókat, az emeleten magukat meghúzó vagy sűrű átmenő forgalmat bonyolító vendégeket illeti, a bolttörténet tele válogatott hírességekkel. Míg Sylvia Beach idejében Joyce, Hemingway, Fitzgerald, T. S. Eliot vagy Ezra Pound frekventálta az eredeti helyszínt (1944-ben Hemingway állítólag maga szabadította fel a nácik által bezárt boltot, de a hely örökre zárva maradt), George fiatal éveiben a beatgeneráció tette meg törzshelyéül a névváltoztatás előtt Le Mistralként ismert üzletet. Burroughs itt végzett előtanulmányokat a Meztelen ebédhez, Ginsberg pedig itt olvasta fel az Üvöltést. Bár hasonlóan nagy neveket nem találni a közelmúlt rezidensei között, azért a Shakespeare továbbra sem a fiókjuknak írók lakó- és találkahelye - Jemma rögtön két nagynevű kiadót (Faber & Faber és Picador) is felhoz az itt végzettek referenciájaként. Van aztán, hogy valaki sosem végez, olyannyira megkedveli a helyet, hogy el sem akar menni: Terry, a költő, például bentlakóként kezdte, majd nemes egyszerűséggel itt ragadt, most pedig épp Jemmával egyetemben a pénztárban állomásozik. Mindkettőjükön látszik, még ha gyengén leplezik is, hogy nem egyszerűen dolgozni járnak ide, hanem együtt élnek a hellyel, kevésbé fellengzősen: élvezik az ittlétet. Lelkesedésük indokolt, elvégre, ki ne mondaná el örömmel a munkahelyéről, hogy annak elődjét a nácik azért záratták be, mert a tulajdonos megtagadta a Finnegan's Wake utolsó példányának eladását egy náci tisztnek.

Shakespeare & Company, 37 rue de la Bucherie, Párizs