Már Dennis Lehane, a Viharsziget című regény szerzője sem nagyon kérette magát, amikor meg kellett neveznie, mely műfajok előtt emelt kalapot, Martin Scorsese viszont komplett áriákban teregette ki filmtörténeti kapcsolati hálóját. Otto Preminger és Val Lewton, Jacques Tourneur, sőt még Roman Polanski neve is felhangzott, miután az lenne a meghökkentő, ha Leonardo DiCaprio nem Az aranykezű férfi fiatal Sinatrájának kabátját viselné, a szorosan mellette dohányzó Mark Ruffalo pedig nem a Robert Mitchum-érdemrend polgári fokozatának kitüntetettjeként feszítene a fedélzeten. Két ballonkabát (szövetségi nyomozók) egy rozsdás lélekvesztőn, köd mögöttük, köd előttük, meg a címbeli szigeten egy polgárháborús erődből átalakított elmegyógyintézet. A fiúk nem látogatóba mennek, hanem egy életfogytig terápiára ítélt gyerekgyilkos ügyében, akit mintha a föld és a forgatókönyv nyelt volna el. És a köd egyre csak sűrűsödik. Vihar várható - így az üstdobok. Meg valami borzalmas szörnyűség - felelik a vonósok. Vagy valami szörnyű borzalom - tódítják a parton sorfalat álló fegyveres őrök. Titok, titok, titok - ezt meg a magányos világítótorony súgja. Még szerencse, hogy hamarosan Ben Kingsley siet a nyomozók üdvözlésére: a sok felvont szemöldök, összeszorított száj és idegesen lüktető halántékér közt a megnyugtató bölcsesség tükröződik tar koponyáján. Vagy valami mégsem kóser a jó doktornál? Tipikusan az a figura, aki ha közel megy a börtönrácshoz, nem tudni, kit kell félteni; őt a bentlakótól, vagy a bentlakót őtőle. Amúgy a doktor a pszichiátria új, beszélgetős-törődős iskolájának híve a régi, bilincsbe verős, lobotomista-elektrosokkolós ellenében. Ennek még jelentősége lesz később. Vagy mégsem. A köd mindenesetre sűrűsödik. Távolról léptek nyugtalanító zaja hallatszik, valahol becsukódik (vagy kinyílik) egy ajtó. Ha DiCaprio a kis Sinatra, Ruffalo meg Mitchum Jr., akkor Kingsleyből kinéz egy Peter Lorre (lásd Dr. Gogol - 'rült szerelem) Max von Sydow-ból pedig (szintén orvos, mi több, a mássalhangzókat keményebben nyomja a kelleténél - csak nem egy exnácinger?) egy dupla, leszúrt Clifton Webb. Még el sem kezdődött az előadás, de már mindenki a függöny előtt hajlong: köszönjük, köszönjük az előttünk járó filmtörténeti nagyoknak, a nemes penész ette műfajoknak, édesanyánknak és a műértő közönségnek, most pedig a ráadás következik, a tét nélküli játék, kérjük színpadra a világítótornyot, öltözőnkbe pedig a csokrokat. És a köd egyre csak sűrűsödik. DiCapriónak migrénje is támad, vihar készül. Annyira sajnos senki sem akarja komolytalanul venni magát és e nagyúri jelmezesdit, hogy a Fekete lagúna szörnye is partra másszon a fákat tőből kicsavaró viharban, és magával rántsa a habokba az intézet főnővérét, ámbár néha közel járunk ehhez is. Az aztán a panoptikum, amikor a nyomozók bejutnak végre a legelvetemültebb elmeháborodottakat őrző részlegbe, egy sötét cellazugból pedig menetrend szerint előugrik a gyerekmolesztálók és anyaszomorítók piacán ma legkelendőbb karakterszínész (Jackie Earle Haleynek hívják). A köd pedig egyre csak sűrűsödik. De a migrén is ráerősít, lüktet hősünk halántéka, lázas gondolatai két irányba is nekiiramodnak: technicolor rémlátomásaiban hol felesége elporladó testét öleli át, hol pedig egy haláltábort szabadít fel amerikai katonaként (a táborjelenetek láttán hálát adhatunk Hollywood védőszentjének, hogy nem Scorsese rendezte meg a Schindler listáját, mint azt eredetileg tervezte). De köd ide vagy oda, azt még a közmondásos vak asszony is látja, hogy mi folyik itt: afféle filmrajongói gourmand-kodás. Aki odáig jutott, mint dr. Scorsese, az életfogytig játszhatja a "ki tud töb-bet a B-filmekről" társasjátékot. Ez a mostani például egy grand guignol-gazdálkodj okosan: ha hatost dobsz, nemcsak a zsarukabát lehet a tied, de a világítótorony is. Kár, hogy a Viharsziget nézőinek csak a kibicelés marad.
Forgalmazza a UIP-Duna Film
