Magyar Narancs: Hogyan került a Filmlaborba?
Révész Gitta: 1957-ben kerültem oda, a Gyarmat utcába, az akkori Szivárvány Filmlaboratóriumba. Vegyipari technikumba jártam, s a barátnőm szólt, hogy lenne-e kedvem nekem is odamenni. Dobrányi Géza volt a főmérnök, az ő vezetésével működött az ún. kísérleti labor, a kiválasztás pedig úgy zajlott, hogy Dobrányi elzarándokolt az Astoriáig, mert a kirakatában volt az érettségi tablónk kiállítva. Jól megnézte a fényképemet, s felvett. Szerette a csinos nőket. 1959-ben feleségül mentem hozzá.
MN: Milyen volt Dobrányi csapatában?
RG: Akkoriban még többnyire a tapasztalati úton dolgozó régi szakemberek végezték a labormunkát, Dobrányi viszont az egzakt méréseken alapuló fénymegadás mellett kardoskodott, s minket, fiatalokat vetett be az öregek ellen. Nagyon hamar eljött a mély víz, mert '57 őszén már forgott az első mai típusú, Kodak-negatívra készülő film, a Fekete szem éjszakája francia-magyar koprodukcióban.
MN: Hány film utómunkáján dolgozott?
RG: 37 év alatt olyan 700-750 magyar játékfilmben vettem részt, nem is beszélve a sok száz tévéfilmről, kisfilmről és hát a rengeteg bérmunkáról. Mert '59 táján két-három évig óriási bármunkákat csináltunk Kínának. Nekünk jól jött ez a munka, csak a vetítő gépészek őrültek meg, mert a filmek között legfeljebb az volt a differencia, hogy az egyikben tízezren hurráztak a gáton, a másikban meg százezren. Egyszer híre jött, rohantunk is a vetítőbe, hogy van egy film, amelyben egy fiú megfogja egy lány kezét. Egyébként jórészt a sok kínai bérmunkából épült fel a Filmlabor mai épülete a Budakeszi úton, ami akkor nagyon modernnek számított, nagy megkönnyebbülést jelentett a Szivárványban uralkodó borzasztó állapotokhoz képest.
MN: A Szivárvány egy régi tűzesetről is híres.
RG: Az még a nitrofilmes időkben volt, azelőtt, hogy én oda kerültem volna. Hatalmas tűz ütött ki, meg is halt egy kolléga. Ez olyan emlék, hogy azok is a magukénak érezték, akik nem is élték át a tragédiát. Én már nem dolgoztam nitrofilmmel. De az előhívó oldatokkal például, melyek rendkívül ekcémaveszélyesek, nekem is meggyűlt a bajom. Sikerült is egy olyan súlyos ekcémát összeszednem, hogy amikor a fiam kicsi volt, csak gumikesztyűben tudtam fürdetni.
MN: Mi volt a titulusa az új, modern laborban?
RG: Nem volt még különösebb titulusom, a Dobrányi vezette kísérleti laboratórium dolgozója voltam. Európai hírű, nagy tudású szakmai vezető volt. Világéletemben olyan munkát végeztem, amit nagyon szerettem, és ez neki köszönhető. Később én lettem a szenzitrometria (a nyersanyagok érzékenységével és tulajdonságaival foglalkozó részleg) vezetője, emellett a negatívok ellenőrzésével is foglalkoztam, majd a produkciós osztály vezetője lettem. Az egyes részfolyamatokba már csak akkor folytam bele, ha vitás helyzet alakult ki, például az operatőrökkel.
MN: Emlékszik ilyenre?
RG: Hogyne. Van egy kedvencem is: a mai napig, ha Süsüt látok a tévében, sikítani tudnék. Egyszer egy egész délelőtt Süsüket kellett néznem, méghozzá némán, az operatőr szerint ugyanis a Süsü eredetileg nem olyan zöld volt, mint ahogy a filmen kinézett.
MN: Forgatásokra kijárt?
RG: Hogyne, a férjem, Révész György forgatásaira, ha tehettem, pár napra mindig kimentem.
MN: Filmgyári kapcsolat volt az önöké?
RG: Az egyik filmje, az Angyalok földje belső, filmgyári vetítése után beszéltünk először, noha futólag már korábban is ismertük egymást. Aztán lett belőle egy nagy szerelem, válás mindkét részről, nagy botrány a szakmában.
MN: Melyik forgatás volt a legemlékezetesebb élménye?
RG: A Pendragon legenda. Latinovits Zolit a klinikáról hozta ki a férjem, zseniális színész volt, de akkor már olyan állapotban, hogy senki sem mert vele dolgozni. Rám volt bízva, hogy Zolit keltsem föl, reggeliztessem meg, s utána vigyem ki a helyszínre. Pár nap elteltével a szeretettől, ami körülvette, feloldódott, és ismét a régi lett.
MN: A rendezők megfogadták a tanácsait?
RG: A saját férjem filmje, az Utazás a koponyám körül volt ebből a szempontból a legemlékezetesebb. A nagy dilemma itt az volt, hogy miként váljon el a koponya világa a valóságos történettől. Mivel akkoriban már voltak erre alkalmas, magas érzékenységű anyagok, azt találtam ki, hogy mi lenne, ha a koponya világát abszolút fekete díszletben vennék fel. Illés György volt az operatőr, őt kellett győzködnöm, s végül engedett is. Azért mosolygok magamban, mert az ötletért a férjemtől három parókát kaptam, ezek akkoriban kezdtek divatba jönni. Aztán eltelt húsz év, és a Filmmúzeumon Illés Papi nyilatkozott, hogy ez volt élete legnagyobb munkája. Rá egy évre pedig ugyanott ül Romvári Jóska, és azt mondja, hogy nagyon nagy ötlet volt, a legnagyobb munkája. Jót nevettem, mert jó, hogy megvalósítani nekik kellett, de az ötlet az enyém volt.
MN: A digitális technika elterjedése hogyan érintette a szakmát?
RG: Én az elektromos-digitális korszakból már kimaradtam, 14 éve vagyok nyugdíjban. Egyrészt azért jöttem el, mert a laboratórium egyre inkább kezdett összezsugorodni, egyre több embert kellett leépíteni, és ez szörnyen megviselt. A másik ok az volt, hogy a férjem akkor már tíz éve itthon volt, és úgy döntöttem, hogy ameddig még mindketten egészségesek vagyunk, addig még szeretnék vele lenni.
