Köves Gábor

Luciani, Vettori, Santi, Profundi, Corleoni... El Djebana. Úgy vonulnak szemünk előtt a börtöntöltelékek, mint a Beatles a zebrán, s fennhangon mondják a nevüket. Rövid kis jelenet, a mindennapos börtönközlekedés része ez a kissé demonstratív átvonulás, egy apróságban mégis más, mint az addig megfestett, erőszakos való. A börtön eminens urai mennek a gyengélkedőbe bandaügyeiket intézni; elöl a korzikaiak vezére, hátul pedig hősünk, a kakukktojás. Vígjátéki pillanat egy magát nagyon is komolyan vevő börtöndrámában: a tornasor legutolsó tagja a sok veretes maffianév után ilyet szól: El Djebana. Alighanem e benyögés a produkció legjobb pillanata, az első alkalom, hogy a börtönvalóságot és a társadalmi erőviszonyok rács mögötti vetületét kitartóan sulykoló rendezői akarat felengedne. Jacques Audiard, a franciák bűnből doktorált neves filmrendezője elkacsintotta magát: elöl a gengsztermítosz, hátul meg a legkisebb fiú meséje. Ezek ketten, a nagy testű, lenyalt hajú korzikai és az írástudatlan arab gyerek, bár külön-külön kétségtelenül valós, kriminalisztikailag megalapozott mintákat húznak maguk után, egymás mellett egy nagy múltú filmes séma alabárdosai. Mert A próféta, noha az alsó francia néposztályok, illetve a helyi maffia- és börtönviszonyok tollaival ékeskedik, mégiscsak az egyik legősibb mesterséget űzi: gengszteresdit játszik. Az érdekli, hogy miként fordul meg a vonulási sorrend.

A szocialista kísérőfilm kísértete járta be az ötvenes évek lengyel filmszínházait: a nagyfilm előtt a munkás-paraszt barátság lírai etűdjei, társadalomkritikus kisprózai alkotások, derűt árasztó városriportok - ha pedig megengedőbb volt a legfelsőbb mozivezetés, egy-egy napolajjal bevont (fekete-fehérben is bronzbarna) női test vagy egy razzián elkapott kiskorú prostituált is feltűnik a mozgóképen. Narrációban erős korszak az ötvenes évek: külön szekciót érdemelnének a korszak narrátori hanglejtésében bekövetkezett változások (az összekacsintó kultúros kedélyességtől a munkaverseny fontosságát hangsúlyozó öblös mélységekig), különösképpen, hogy bennük maga a "nép szava" kapott szinkronhangot: a "mi" és velünk szemben mindenki más, aki elszabotálná az épülő-szépülő szocializmust. A nagyfilm előtt a "mi" egyszerű eseteink peregnek, s hát honnan is szalajtották volna ezeket az egyszerű történeteket, mint a kohók, a vasút vagy a paraszti világ tájairól. A korszak operatőrei bizonyára álmukból felverve is tudták, mily megvilágításban adja ki magából a legtöbbet egy cserzett paraszti arc vagy az éves terv eléréséért heroikus erővel küzdő munkás acélos arcéle. Akadtak azonban kisfilmek, melyek - betartva ugyan a megkövetelt valóságábrázolás szocreál világítástechnikáját - mégiscsak megmutattak valamit az épülő-szépülő kulisszák mögött meghúzódó emberi-társadalmi viszonylatokból. Egy 1956-ban készült ironikus kispublicisztikában például a stáb Lublin szépen rendbe hozott nevezetességei mögé téved, s mit látnak szemeik: aládúcolt lakásokat, gaz felverte szemetes telkeket. 'si patina! - jelzi (ironikus) lelkesültségét a beszélő, micsoda barbárság lenne e romokat renoválni! Ugyanez ugyancsak '56-ból a legcsekélyebb irónia nélkül: hiába a sok új varsói épület és szép játszótér, a mérnöki pontossággal megtervezett utcák szomszédságában még állnak a háborús romok, életveszély köztük az élet, bármi bármikor be- és leomolhat. És egy családi epizód a romhalmazból: anya spárgával köti ki kiskorú gyermekét, ám a csöppség eloldja magát, s útra kel, a zsineget maga után húzva kúszik-mászik centiméterekre az omladozó emelet peremétől - mit nem adtak volna a saját levükben fövő kapitalista filmkészítők egy ilyen jelenetért.

Írt a Nyugatba, de nem tartozott a generációs beltagok közé. Alkalmi bedolgozója volt a magas irodalmi fővonalnak, de nem is ért volna rá többre: ott volt a forgatókönyv- és a sportújságírás, a Fradi-drukkerség és kedvelt könnyű műfaja, a ponyvával rokon lektűr; az utóbbinak volt Aszlányi Károly az egyik legszellemesebb, a maga idejében híres és híresen könnyűkezű művelője. Bőven mért aforizmái és szatirikus vénája Karinthyval és Rejtővel rokonítják, történetmesélő léhasága kora (a harmincas évek) nagybani ponyvamunkásaival.

Az egyik térfélen Peter Jackson és dél-afrikai felfedezettjei, a másikon Bruce Willis és hollywoodi kiszolgálószemélyzete keveredik tudományos-fantasztikus helyzetekbe. Jól mutatnak egymás mellett: a District 9 tőlünk óvja a földönkívülieket, a Hasonmás a gépektől bennünket.

Dolgozott Zanussival és Wajdával, de a világhírt Krzysztof Kieslowski filmjei, a Rövidfilm a gyilkolásról, a Veronika kettős élete és a Három szín: kék hozták meg neki. A Sólyom végveszélyben című Ridley Scott-film fényképezéséért Oscar-díjra jelölték, és ő volt az operatőre a Harry Potter és a Főnix Rendjének is. A miskolci Cinefest filmfesztiválon beszélgettünk, közvetlenül azután, hogy átvette az életműdíjat.

A Becstelen Brigantykban Quentin Tarantino nemcsak előbbre hozza, de alaposan át is írja a Harmadik Birodalom végóráit. A nácik, noha újdonságnak számítanak a Tarantino-háztájiban, visszatérő szereplői voltak a rendező által is nagyra becsült, hetvenes években dívó grindhouse-mozgalomnak. Legelvetemültebb filmes példányaik saját műfaji címkét is kaptak: a horogkeresztek árnyékában elkövetett kegyetlenkedések, orgiák és emberkísérletek aktáira az utókor a "náci-sexploitation" filmek pecsétjét nyomta.

Réges-régen, a messzi-messzi Galíciában, ha nem is mindig békésen, de mégiscsak egymás mellett éltek rutének, lengyelek, zsidók, románok, cigányok, huculok és bojkók. Martin Pollack nemrég magyarul is megjelent könyvében (Galícia - Utazás egy eltűnt világban) az 1900 körüli Galíciába, elsüllyedt vidékekre és elsüllyedt szerzők közé vezeti olvasóit. Az osztrák szerző írásban válaszolt kérdéseinkre.

Legutóbbi kasszadöntögető kiruccanásakor Batman, a Sötét Lovag azzal volt kénytelen szembesülni, hogy a távollétében keletkezett piaci résbe lelkes amatőr utánzók vertek sátrat: egy sor topis, farsangi clown, akik, ha nem látszik a maszkjukról lelógó árcédula, bizonyos távolságból könnyen összetéveszthetők a valódi denevéremberrel. Johnny Depp a közelmúltban emelkedett batmani magasságokba. Negyvenéves fejjel, egy fél élet munkájával a háta mögött adott munkát először a hasonmásiparnak, ám abban a pillanatban, amikor süllyedő lélekvesztőjéről elegánsan partra lépett a Karib-tenger bonviván kalózaként, Hollywood átka kíméletlenül lecsapott: valahol Kínában kérlelhetetlenül felizzottak a gyártósorok, és kisvártatva legördültek az első kalózmintás műanyag Depp-figurák. A szülői kar legnagyobb megkönnyebbülésére ismét divatba jöttek a könnyen elkészíthető farsangi kalózegyenruhák, elkészült az ilyenkor elkerülhetetlen tévés koppintás (Feketeszakáll és a Karib-tenger kalózai), és nyilván a vicces című pornóváltozat is. Depp hollywoodi értelemben a csúcsra ért: a kassza összeért a kreativitással, mi több, hősünket hamisítani kezdték - innen már tényleg nincsen feljebb, talán csak a kaliforniai kormányzóság, a csillagos (esetleg csillagos-sávos) ég, vagy egy főszerep Woody Allennél.

Noha Amerikai istenek című nagyregényének hazai kiadása szinte fellelhetetlen, és a Tükör és füst című novellagyűjteménye is ritka vendég a boltokban, a Csillagpor, a Sosehol és a Coraline című regényei révén Neil Gaiman a hazai polcokon is kezdi elfoglalni a munkásságát megillető helyet. A képregény- és fantasyirodalom egyik legnépszerűbb sztárjával telefonon beszélgettünk.

A kaliforniai börtönök Michelin Guide-ja szerint a Folsom három és fél csillaggal áll az élen, míg San Quentin messze a sor végén kullog, a börtönkonyhák legszörnyűbbikével azonban még így is a Los Angeles Central Jail büszkélkedhet. A Michelin természetesen sohasem jelentetett meg semmiféle börtönkoszt-összeállítást, a patinás cég helyett Edward Bunker, a fegyveres rablóból és sokszoros visszaesőből lett prózaíró végezte el a munkát: a 18 év alatt, amit különböző amerikai fegyintézetekben töltött, volt alkalma a konyháig terjedő részletességgel kiismerni a rács mögötti életet, melyről önéletrajzában (Mr.

A skót Kevin Macdonaldnak, A dolgok állása című thriller rendezőjének magyar a nagyapja. A legjobb családokban is megesik az ilyesmi, a kérdéses őst azonban nemcsak a híres unoka köti össze a filmtörténettel. Az Angliába szakadt Pressburger Imre, vagy ahogy a világ megismerte, Emeric Pressburger és állandó alkotótársa, Michael Powell a múlt század negyvenes-ötvenes éveiben sorra készítette az angol filmgyártást mindmáig a legjobb színben feltüntető klasszikusait.

Idén ő a Cannes-i Filmfesztivál (május 13-24.) zsűrijének elnöke, ám előtte és utána folyamatosan dolgozik, az egyik filmet készíti a másik után - csak épp Magyarországra nem jutnak el a filmjei. Párizsban találkoztunk vele.