Magyar Narancs: Az Akvárium egyetlen színésze sem kapta kézhez a teljes forgatókönyvet; Andrea Arnold, a film író-rendezője mindig csak a következő heti adagot osztotta meg önökkel. Volt olyan pillanat, hogy elege lett e szokatlan módszerből?
Michael Fassbender: Nem mondom, amikor először a fülembe jutott, hogy mi készül, adódtak kételyeim, elég távol áll tőlem ez a fajta technika. De ismertem Andrea előző filmjét, a Red Roadot, úgyhogy tudtam, hogy jó kezekbe kerülök.
MN: Egyszer sem szült feszültséget ez a bizonytalanság?
MF: A színésznek az a dolga, hogy lépten-nyomon elbizonytalanodjon, e tekintetben az Akvárium sem volt kivétel. Kisebb-nagyobb frusztrációk meg mindig adódnak. A munka nagy részében össze voltunk zárva, mármint az egész stáb, egy két hálószobás lakótelepi lakásban, nem lehetett megúszni feszültségek nélkül. De ezek velejárói a független filmezésnek, állandóan hajt az idő, mindenki ismeri ezt az érzést, aki ebben a műfajban utazik. Még egy olyan, látszólag nem túl bonyolult jelenet is, mint amikor térdig a vízben halat kellett fognom egy tó közepén, szóval még ez is idegölő tudott lenni; és a legkevésbé a hal miatt. Mindenki azon izgult, hogy be tudjuk-e fejezni időben, amíg még használhatók a természetes fények, mert csak ez az egy napunk volt erre a jelenetre.
MN: Mindazonáltal melyik volt a leggyümölcsözőbb független filmes élménye?
MF: Hát persze: Steve McQueen filmje, az Éhség. Korábban sok mindent egyszerűen azért vállaltam el, hogy dolgozhassak, s csak reméltem, hogy egyszer majd megtalál egy nekem való szerep. Az Éhség ilyen volt. A szereppel járó koplalás (Fassbender az 1981-ben éhségsztrájkban elhunyt IRA-tagot, Bobby Sandset alakítja - a szerk.) is különleges élményt jelentett; azt megtapasztalni, hogy milyen, amikor a mindennapos szükségleteidet nem lehet kielégíteni, olyan igényeket, amelyek egyébként fel sem tűnnének, hisz normálisan azonnal magadhoz veszel mindent, amire szükséged van.
MN: Hasonlóan ijesztő fizikai átalakulást utoljára talán Christian Bale-től láthattunk A gépészben. Konzultált valakivel?
MF: Egy londoni dietetikussal. Azt mondta, hogy 15 kiló mínuszig mehetek el, onnantól kezd rizikóssá válni a fogyás. Amennyire érzem, sikerült úgy csinálnom mindent, hogy ne tegyek kárt magamban, aztán majd meglátjuk, idővel jelentkezik-e valami.
MN: Ír lévén sosem jelentett problémát az akcentusa? Az amerikaiak például értik az ír akcentust?
MF: Panasz még nem érkezett, pedig ír lévén sem az Akváriumban, sem pedig az Éhségben nem változtattam a természetes beszédhangomon. Bár sokaknak még így sem hangzom elég írnek, voltak, akik a kiejtésem alapján kanadainak, mások meg dél-afrikainak gondoltak.
MN: Született írként nyilván észreveszi, ha egy filmben műír akcentussal beszélnek...
MF: Elmondom inkább, hogy nem ír létükre kik csinálják jól. Iain Glen például a Dal egy agyonvert fiúért című filmben, vagy John Hurt A rétben. Meg persze Daniel Day-Lewis is nagyon jó írül, elég csak megnézni vagy meghallgatni, ahogy A bunyós és az Apám nevében című filmekben csinálja.
MN: És a műírek?
MF: Orson Wellesnek volt egy filmje, az, amiben egy jachton szolgál... A sanghaji asszony. Na, ő egy elég viccesen beszélő műír.
MN: Ha már a klasszikusoknál tartunk, a Becstelen Brigantykban egy katonáskodó filmtörténészt játszik, a húszas évek német filmjének nagy szakértőjét.
MF: Meg is néztem egy jó csomó klasszikust, főleg persze Pabstól, akit a filmbeli figura is említ. Láttam a Piz Palü fehér poklát, az Egy perdita naplóját és természetesen Tarantino nagy kedvencét, a Pandora szelencéjét is. De ez csak szorgalmi feladat volt, mert a figurát Tarantino kimondottan a fiatal George Sandersről mintázta, úgyhogy elsősorban az ő filmjeit tanulmányoztam, például Az Angyal-sorozat harmincas évekbeli epizódjait, ahol Sanders volt Simon Templar. A Brigantyk amúgy is egy filmnézős forgatás volt, minden csütörtökön moziest volt a babelsbergi stúdió egyik vetítőjében. Quentin a saját gyűjteményéből vetített filmeket, bárki jöhetett a stábból, volt sör, hot-dog meg kiselőadás is Quentintől a vetítések előtt.
MN: Tarantinóval, ha nem is személyesen, de korábban is kapcsolatba került.
MF: Amikor 18 éves voltam, a haverjaimmal előadtuk a Kutyaszorítóban színpadi változatát. Az előadás a helyi night-clubban volt, ami diszkóként is működött. Én voltam a darab mindenese; producer, rendező és Mr. Pink is egy személyben. 2-3 font körül lehetett a belépő, és elég sokan meg is néztek minket. Nagyjából itt dőlt el, hogy mit is szeretnék csinálni a továbbiakban.
MN: Kértek engedélyt Tarantinótól?
MF: Csak fogtuk magunkat, és csináltuk. Lehet, hogy kellett volna?
